Pam pam pam paaam! És itt vagyok! Elnézést amiért a hétvége helyett csak most tudtam hozni, de mentségemre szóljon, hogy a hétvégém igen mozgalmas volt és szinte száz százalék, hogy akkor fáztam meg. Küzdök az orrdugulással és a fejfájással, de hősiesen járok iskolába és hoztam a részt, ami nem is lett olyan rövid. Sőt... azt hiszem lett mit olvasnotok és remélem, hogy a rész hosszával kiváltom magam a késés miatt... Jó olvasását! :) xoxo
Jó móka minden reggel a telefon csörgésére ébredni és észbe kapni, hogy Harry Styles vár minket a hotel szobánk ajtaja előtt, csak ezzel annyi baj van, hogy Evelinék még itt alusszák az igazak álmát és, hogy nem beszéltem meg Harry-vel, hogy ma találkozunk.
De csörög a telefon. A hotel szobánk telefonja az. Szüntelenül csörömpöl és nem akarja abbahagyni. De nem kelek föl. Ha Evelin nem erőlteti meg magát azért, hogy fölvegye, minden bizonnyal nem olyan fontos, így várhat még egy órát. És a csörgés alább hagy.
De ismét rá kezd. Csak szól és szól és szól, és most már lehetetlen az, hogy vissza aludjak.
-Nem hiszem el! -vágom le magamról morogva a takarót, majd meztelen lábaimmal a vezetékes telefon irányába kezdek száguldani. De még mielőtt kiérnék a nappaliba a hátlószobából, a csörgés ismét eláll, csak ezúttal valaki beszélni kezd. Evelein az. Fölvette.
-Nem, a gondviselője vagyok. -hangzik az angol válasz Evelin részérél. Megtorpanok a háló ajtajában és a falra tapasztva a tenyerem kezdek hallgatózni. Evelin motyog. Gyorsan és érthetetlenül beszél, alig bírom kivenni, hogy miről lehet szó. -Rendben, köszönöm, szólok neki. -mondta, majd letette a telefont.
Elléptem a faltól és egy álmos kifejezést varázsoltam az arcomra.
-Mm... -nyújtózkodtam egyet, miközben kiléptem a nappaliba.
-Ki volt az?
-A recepciótól hívtak. -mondta Evelin, miközben beleült a fotelba és komolyan rám nézett.
-Igen? -húztam föl a szemöldököm.
-És mit akartak?
-
Egy ajándék jött. Neked. -fonta keresztbe maga előtt a karjait.
-Komolyan? -pattantak ki azonnal a szemeim.
-Nekem? És... és kitől? Miért? -forgolódtam össze-vissza.
-Nem tudom, a recepciós azt mondta, hogy nem mondhat nevet. -tovább figyelt engem, én azonban nem is törődtem vele. A köntösömet mentem megkeresni, hogy minél előbb a recepciónál tudhassam magam. -
Nem tudod véletlenül, hogy kitől jöhetett? -kérdezte, miközben megkötöttem a derekamon a köntöst.
-Nem! -válaszoltam futtában és már be is csaptam magam mögött a hotel szoba ajtaját. Még hallottam egy bizonyos "Abigél" kiáltást, de nem foglalkoztam vele. Rohantam a lifthez, hogy átvehessem az ajándékom.
Beszálltam a liftbe, megnyomtam a földszint gombot és türelmetlenkedve topogtam a lift közepén. Nekem jött ajándék. Nekem! De kitől?
Lehunytam a szemem és elképzeltem magam előtt a helyzetet. Azt, hogy kinyílik előttem az ajtó, hogy ideges vagyok és nem nézek se jobbra, se balra, csak rohanok a pulthoz, hogy átvehessem az ajándékom és nem tűnik föl semmi, majd mikor átadják megyek vissza a lifthez, és csak akkor látom meg a gyönyörű fiút a fekete bőr kanapé szélén, újságot olvasva, úgy téve, mint ha nem látott volna az előbb, fél perce elsuhanni maga mellett, és megtorpanok, kezemben az ajándékkal, és akkor esik csak le, hogy ez az egész az ő műve, ő találta ki, ő küldte az ajándékot. És én ránézek, ő rám néz, mosolyra húzzuk a szánkat, majd egymás kezébe borulva megpecsételjük a sorsunkat.
*csing*
A lift leért a földszintre, engem pedig kizökkentett a gondolkodásból. Nagy levegőt véve, remegő gyomorral és ujjakkal léptem a recepcióshoz, hogy bediktáljam a nevem és végre megkaphassa a nekem szánt ajándékot.
-Itt írja alá, kérem! -tolt elém egy lapot a nő, én pedig gyorsan aláfirkantottam. -És az ajándék. -mondta, velem pedig megfordult a világ. Hogy mire számítottam? Nem tudom! Talán egy születésnapos csomagolóval bevont, kocka alakú dobozra. Talán egy lufi mintás táskára... mindenre gondoltam, csak egy alsókar hosszúságú, vékony, fehér dobozkára nem, amin egy piros masni futott végig. Ez mit rejthet?
-Köszönöm. -bólintottam a recepciós felé, anélkül, hogy ránéztem volna, majd a dobozt szorongatva, hívtam a liftet. A bőrkanapé üres volt.
Mikor fölértem és kopogtam, Evelin kinyitotta az ajtót, én pedig csalódottan, szó nélkül beviharzottam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.
-Minden rendben Abigél?
-Persze, csak... vécéznem kell! -kiáltottam ki, majd hangosan fölhajtottam a wc ülőkéjét, hogy halhassa. Törökülésbe lekuporodtam a szőnyegre és magam elé téve a dobozkát, csak bámultam rá.
Hogy mit hittem, mikor az "ajándékod jött", címszót meghallottam? Nem tudom! Talán csodát. Talán azt, hogy Harry lesz az, aki meglep és kitalálta ezt az egészet. Ehhez képest kaptam egy furulyát. Vagy... vagy egy varázspálcát! Nem tudom! Fogalmam sincs, hogy mi férhet bele egy ekkora dobozba.
A kezembe vettem a dobozkát és anélkül, hogy átgondoltam volna, kibontottam a masnit és leszedtem a tetejét. Hazudnék ha azt mondanám, hogy csalódtam. Mert nem, nem csalódtam! Még sem csalódtam!
El kellett, hogy mosolyodjak magamban. Ahogy a szemem elé került egy szál, vörös, illatozó rózsa, muszáj volt, hogy megbocsássak. Neki. Magamnak. Evelinnek. Mindenkinek. Először a kis fehér lapot emeltem ki a rózsa alól.
Minden megváltozott és ezt köszönöm! Érted jövök hétre! H. xoxo
A mellkasomhoz szorítottam a kis lapot és hanyatt feküdtem a földön. Este találkozni fogok a legjobb illatú sráccal. Azzal a sráccal, akinek gyönyörűek a szemei. Gyönyörű a hangja, a kisugárzása, az érintése. Találkozni fogok, a leggyönyörűbb sráccal a világon.
Tapogatódzni kezdtem a puha fürdőszobaszőnyegen, majd ujjaimmal végre rátaláltam a helyes kis dobozkára. Ujjaim közé vettem a rózsa szárát és az arcomhoz emeltem. A rózsa száráról le voltak tördelve a tüskék. Beszívtam a szirmokból omló isteni illatot.
-
Harry Styles! -ráztam meg a fejem, miközben elemeltem az arcomtól a rózsát.
Összeszedtem magam, majd kimentem Annáékhoz.
-Na, mi történt? -kérdezte Evelin egy újság olvasása közben. Megálltam a kanapé mögött és magam elé tartva a rózsát, szó nélkül vártam, hogy végre rám nézzen.
-Hm? -kapta fel a fejét indulatosan, mikor nem kapott választ a kérdésére. Először a szemembe, majd a rózsára pillantott.
Teljesen lesápadt. Először leesett az álla, majd a normális bőrszíne szépen lassan átment hulla fehérbe. Ez még jobban kedvre derített.
-Randim lesz. -huppantam le a kanapéra, miközben ő még mindig a fotelban ült, leesett állal.
-Csak az ne mond, hogy...
-De igen, Harry-vel! -bólogattam büszkén és jelen esetben egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a következő válasza. Az, hogy nem mehetek el, vagy az, hogy ők is jönnek.
Én így is-úgy is el fogok menni arra a randira. Már ha ez az egész egyáltalán egy randi. De hisz ez randi! Van idő pont, és fiú jön a lányért! Ez randi! Úristen, randizni fogok Harry Styles-al!
Evelin szólásra nyitotta a száját, de bennem addigra már megfogalmazódott egy válasz.
-Nem érdekel! -ráztam meg a fejem.
-Nem érdekel, hogy mit mondasz! Nem érdekel, ha fölhívod anyáékat, ha azt mondod szobafogságban leszek, vagy ha... nem tudom... be zársz a vécébe. Mert akkor is el fogok menni! El kell, hogy menjek! Muszáj elmennem. -mondtam hadarva és Evelin lenyelte azt, amit mondani akart.
-Nem, nem muszáj elmenned! -rázta meg a fejét.
-Abigél, hát nem fogod fel!? Ő híres! Teljesen más körökben mozog mint mi! Mi nem fogjuk őt soha megismerni! Harry...
-Ha most azt akarod mondani, hogy el van szállva magától, fogd be!
-Abigél! Hogy beszélsz velem?
-Úgy, ahogy te bánsz velem!
-De én nem bántalak!
-De bántasz! És visszatartasz! Az álmaim elé állsz!
-Mert ő híres!
-És? -álltam fel én is, mert Evelin úgy döntött, fölébem magasodik.
-Mi lesz az újságokkal? Emlékezzél rá, hogy te mesélted nekem mindig, hogy milyen hülye pletykákat dobnak fel azonnal az újságírók, mikor meglátnak valamit. Nincs semmi valóság alapjuk és tönkre teszik az embert.
-De nem is megyünk olyan helyre, ahol lennének fotósok!
-Akkor sem! -rázta meg a fejét, majd a konyha fele indult.
-Már pedig én akkor is el fogok menni! Fölhívom anyát!
-
Hívjad! De ugyan ezt fogja mondani!
-Az anyám soha nem állna az álmaim útjába! -vágtam neki oda, miközben a telefonomat mentem megkeresni a hálóba.
-Mm... mi van már! -nyöszörgött az ágyában Anna.
-Az, hogy randim lenne Harry-vel, de Evelin nem enged el! Fölhívom anyát! -jelentettem ki neki is, mire ő bólogatva visszafeküdt a párnájára. És három... kettő... egy...
-Hogy mi!? -ugrott föl azonnal.
-Randid lesz... Harry-vel? -fuldokolt.
-Kaptam tőle egy rózsát és azt mondta, hétre értem jön. -támaszkodtam meg a szekrényemen, miközben megszédültem a gondolattól.
-De...de... Harry az én férjem. -mondta csalódottan, mire felé mosolyogtam. Erre nem tudtam mit reagálni.
-Hát... ma este biztos nem. -vontam vállat és megmarkoltam a telefonom az éjjeliszekrényről. Tárcsáztam anyát.
A hívott számot jelenleg nem elérhető. Kérem próbálkozzon meg a hívással később.
-
Hogy mit magyaráz? -kaptam el a fülemtől a telefont.
-Ház ez szuper. -ültem le az ágyra.
-Na, tán anyudnak is az a válasza, ami az enyém volt? -támaszkodott meg az ajtó félfán Evelin és már szinte egy ördögi mosoly ült ki a szájára.
-Fölösleges így beszélned. -bámultam felé.
-Ki van kapcsolva. -ráztam meg felé a telefonom.
-Akkor nem mész sehova! -fordított nekem hátat, majd elment.
-De megyek! -ordítottam olyan hangosan utána, hogy rám jött a köhögés. Felvont szemöldökkel visszasétált az ajtóba.
-El fogok menni! -mondtam, miközben elcsuklott a hangom.
-És ez ellen nem tehetsz semmi! Nem vagy az anyám és nem parancsolhatsz nekem! Nem adódik ilyen esélye minden nap az embernek! És hazudnál ha azt mondanád, hogy az én helyemben te nem mennél el! Mert igenis elmennél az én helyemben! Mert annyira szeretnéd őt és bíznál benne, hogy vakon követnéd! Hát nem érted?
-Te most sírsz? -szólalt meg az ágyról Anna. Nem foglalkoztam vele.
-Még mindig nem érted... -kezdett bele újra a magyarázásba Evelin, mire én felé léptem.
-Nem! Te nem érted! El fogok menni arra randira, akármit is mondasz! Kedvelem Harry-t és valószínűleg ő is engem! Ezt már nem lehet visszacsinálni és ha hagynám ezt az egészet elveszteni, egész életemben bánnám.
-De... -emelte fel a mutatóujját Evelin, ám én még nem fejeztem be.
-És te is ismered a mondást... -kiabáltam túl.
-Inkább azt bánjam meg, hogy megtettem, mint sem azt, hogy nem.
-Nem értem ez most, hogy jön ide? Ha megbánod azt, hogy megtetted, nem volt semmi értelme.
-Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy nem leszünk együtt, sőt ez szinte biztos, hiszen mennem kell haza, a nyári szünetnek nem soká vége van. De inkább azt bánjam meg, hogy elmentem vele egy randira, mint sem azt, hogy nem tettem! -mondtam, majd szó nélkül elviharzottam Evelin mellett.
-És ha most megbocsájtasz, elmegyek sétálni. -szóltam vissza és bezárkózva a fürdőbe, készülődni kezdtem.
***
A vállamra dobtam a fekete bőr táskám, felhúztam a kék topánkám és megmarkoltam a kilincset.
-Várj! Várj meg minket! -szólalt meg Anna, mire hátra kaptam a fejem. Nem volt kedvem velük beszélni, és hozzájuk sem volt kedvem.
-Megyünk veled. -mondta, mikor észre vette az arckifejezésem.
-
Még is miért?
-Hát... hogy együtt legyünk végre.
-És ha én azt mondom, hogy egyedül akarok sétálni? -fordultam felé, mire Evelin tűnt föl a konyhából, tetőtől-talpig felöltözve.
-Választhatsz, vagy sétálni megyünk veled, vagy a randira. -mondta, miközben a saját táskájába tuszkolta a mobilját.
-Mi? -pattantak ki a szemeim és közben Anna felé kaptam a fejem egy pillanatra.
-Mehetek? Elmehetek a randira?
-Én nem akarom elszúrni ezt az egészet. -vont vállat Evelin és én ismét Annára néztem, mire ő szintén mosolyogva megvonta a vállát.
-Uram isten! -kaptam a szám elé a kezem és szorosan lehunytam a szemem. Tényleg randizni fogok Harry-vel!
-Köszönöm! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! -szaladtam oda Evelinhez és körbeugráltam.
-Jól van, nyugi. -fogta le mosolyogva a vállam, majd hozzá tette.
-Egy feltétellel. -hevesen bólogattam, hogy bármi is legyen az, én teljesítem.
-Ha legalább délelőtt együtt leszünk.
-Rendben! Rendben, rendben, rendben! -bólogattam ezerrel.
-Harry úgy is csak hétre jön és nincs semmi ruhám amit föl tudnék venni egy randira. Bár azt sem tudom, hogy hova megyünk, szóval azt még meg kell kérdeznem. Tényleg, meg is kérdezem! -hadartam össze-vissza, majd kikaptam a táskámból a telefonom és vadul írni kezdtem egy sms-t, amiről most nem érdekelt, hogy mennyibe kerül.
Abigél: Képzeld, küldött nekem valaki egy rózsát. -elküldtem neki, majd a telefonomat figyelve legyeztem a kezem, hogy közben indulhatunk. Ahogy vártam, a válasz azonnal jött. Mondjuk, nem hiszem, hogy azért, mert várt volna valami jelre tőlem, hanem azért, mert a telefonján lógott. Ki nem lógna egy iPhone-on?
Harry: Komolyan? Egy rózsát?
Abigél: És egy levelet is. Az áll rajta, hogy hétre értem jön. De nem tudom, hogy ki, mert csak egy "H" betű lett a végére írva.
Harry: Fogalmam sincs, hogy ki lehet.
Abigél: Szerinted ezt minek szánhatta az a valaki?
Harry: Hát, ha azt mondja, hogy hétre érted megy, akkor gondolom randira hív. Bár megnézném, hogy ki az.
Abigél: Én is kíváncsi vagyok rá... És mond csak, egy olyan randira mit kéne fölvennem?
Harry: Szerintem valami elegánsat. Már mint, egy randi az mindig elegáns szokott lenni, innen gondolom...
Abigél: Köszönöm a segítséget! x
Harry: H. xx
Abigél: xx -és most rá tudtam magam venni, hogy én legyek az, aki befejezi a beszélgetést azzal, hogy még rá tesz egy lapáttal. Meg akartam adni neki ezt a boldogságot.
-Na, miről megy a beszélgetés? -csúszott mellém a járdán Anna és a telefonom képernyőjét kezdte el szemlélni.
-Csak megkérdeztem, hogy mit kéne fölvennem. -vontam vállat vigyorogva, mint ha valami pitiáner dologról lenne szó.
-És mit mondott? -kérdezte már egy kicsit visszafogottabban, a járdát figyelve.
-Hogy valami elegánsat. -fordultam felé és egy kicsit kedvesebbre váltottam, mert nem tudtam, hogy mitől ment el a kedve.
-Szóval akkor most megcélzunk valami üzletet. -mondta Evelin szétnézve a zebrán.
-Egy ruha kéne. Egy ruhát szeretnék. -mondtam magam elé bámulva és már kezdtem is álmodozni az estéről. Valami halvány rózsaszín ruha, ami térd föléig ér, egy bőrszínű topogóval.
-Abigél? Abigél figyelsz? -kérdezte Anna, mire felé kaptam a fejem.
-M-mi? -ráztam meg a fejem.
-Hagyjuk. -fordult el Anna mérgesen és zsebre vágta a kezét.
-Bocsi, nem figyeltem. Máson járt az agyam.
-Jó. -vágta hozzám ezt bő mondatot, majd előre sietett.
-Mi baja lehet? Valami rosszat mondtam? -kérdeztem Evelint, miközben mellé sétáltam.
-Én nem akarok beleszólni. -emelte fel a kezeit védekezés képen.
-De most komolyan. Megbántottam? Vagy azért ilyen, mert randizok Harry-vel és nem ő?
-Abigél! -nézett rám lesajnálóan Evelin.
-Irigy. Tuti, hogy ez a baja! Irigy, mert én randizok Harry-vel és nem ő.
-Szerintem meg elhanyagoltad. -mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
-De hát, nem is hanyagoltam el. Mindig beszélek vele. -ráztam idétlenül és döbbenten a fejem.
-Hát az a mindig, most már csak napi egy-kettő. Mikor elmegyünk alszol, vagy nem vagy otthon. Mikor hazaérünk, vagy alszol, vagy nem vagy még otthon és mikor megjössz, mész aludni.
-Ch... -forgattam meg a szemeim.
-Figyelj, nem érdekel. Nem fogja elrontani a mai napomat azzal, hogy beduzzogja magát. Amíg nem bántom meg tényleg, addig én nem fogok tőle bocsánatot kérni. És ha bármit kérdez rólam, mond meg neki, hogy fölösleges a hisztije.
-Abigél.
-Mondom, hogy nem érdekel. -kulcsoltam össze magam előtt a karjaimat.
-Ide menjünk be! -szólaltam meg gyors téma váltás közepette és beléptem egy ruha üzlet ajtaján.
***
-Kurvára elegem van a vásárlásból. A hülye alakomra nem lehet kapni egy normális ruhát sem!
-Na! -nézett rám Evelin csúnyán, amiért nem igazán válogattam meg a szavaimat.
-De hát, hogy ha most ez az igazság.
-Figyelj, Londonban nem csak ez az öt bolt van. Találunk neked valahol valamit, ne félj! És amúgy is, még csak egy óra lesz! -nézett a telefonjára Evelin. Sóhajtottam egy nagyot, majd körbefordultam az utcán.
-Anna? Hol van Anna? -kémleltem körbe a terepet.
-Fogalmam sincs. -mondta Evelin döbbenten, majd ő is forgolódni kezdett velem. -
Az előző üzletben még velünk volt?
-Ha engem kerestek, itt vagyok. -mondta Anna, miközben kilépett a közvetlenül mellettünk lévő pékárustól.
-Máskor szólj, hogy hova mész! -mondta neki Evelin.
-Bocs, csak már elmúlt dél és éhes vagyok. Tényleg, nem akarunk végre enni valami normálisat? -kérdezte, majd beleharapott egy kalácsba.
-Először veszünk Abinek egy ruhát, majd mehetünk! -bólintott Evelin.
-Na most, hogy már itt vagy... -folytatta kedvesen és Anna vállára tette a kezét, aki unottan nézett rá a kalács majszolás közben.
-Be is mehetünk a következő boltba. -mutatott egy, a pékárussal szemben lévő kirakatra. Arra néztünk.
-Kék? -kérdeztem, a kirakatot látva.
-Kék ruha? -fordultam érdeklődve Evelin felé.
-Szerintem szép! Főleg a sötét kék!
-Hát nem tudom. Nem igazán az én színem, kevés kék cuccom van.
-Csak menjünk be, légy szíves! -könyörgött.
-Én szeretem a kéket és ha már elengedlek, legalább ennyivel ajándékozz meg. -mondta, majd karon fogott minket Annával és megindult velünk a bolt felé.
-Tőlem. De kétlem, hogy találnánk egy rám való ruhát is. -mondtam, miközben fölléptem az útpadkára.
Kár volt. Kár volt bele mennem abba, hogy kék ruhám legyen! Kár volt ruhát keresni! Kár volt belemenni ebbe a randiba! Mert mikor fölléptem a járdára, nem csak megbotlottam és fölestem a járdaszegélyben, de egyben kiborult az összes cuccom a táskámból és miközben azokat szedegettük össze, lettem figyelmes egy pasasra. Kinek jegyzet tömb volt a kezében és egy autónak támaszkodva írt valamit nem olyan messze tőlünk. Néha-néha felénk pillantott. Pontosabban rám. Pont a szemembe!
Érdeklődve fölálltam, miközben a táskám szorítottam és a kezemben maradt telefonomat. A koma ismét rám nézett és mikor leesett neki, hogy már nem úgy nézek rá, mint egy közönséges nézelődőre, megigazította a fején a kalapját, majd a kocsi másik oldalára ment és miközben beült a kocsiba, átnézett fölöttem és intett egyet. Már nem az én szemembe nézett.
Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és mikor farkas szemet néztem a mögöttem álló fényképezőgépekkel, akkor jöttem csak rá, hogy pontosan mi is történik. Egy másodperc töredéke alatt omlott össze bennem minden. A lábaim nem mozdultak és a számat sem bírtam beszédre mozdítani.
Evelin ragadott karon, miközben a gépek ezúttal vaku nélkül, csupán hangot kiadva készítették rólam, rólunk a képeket, örökítették meg az összeomlásom és temettek el.
-Kérem, kérem! -kiabált Evelin a pénztárosnőnek angolul, majd mikor az oda robogott hozzánk, hadarva megkérte, hogy ne engedjék be a fotósokat. De én mindebből már nem értettem semmit. Akkor sem ha akartam volna. Csak álltam ott a felfüggesztett ruhák és állványok közt, a csomagolt és kicsomagolt holmik tömkelege előtt és bámultam kifele.
Vártam. Vártam, hogy az a hangzavar, az a zűr elérjen hozzám amit egyre közeledni láttam magam előtt és már kezdtem magam felkészíteni arra, hogy bukásom minden egyes pillanata fénykép végre lesz kapva.
De én ennél erősebb vagyok. Sokkal, de sokkal erősebb, mint, hogy hagyjam magam a földik tiporni és azt a látszatot mutatni mindenkinek, hogy egy arrébb lökhető lélek vagyok.
Ennek a gondolatnak köszönhetően hátat fordítottam a fotósoknak, akik a kirakati üveg másik oldaláról bámultak, és megmarkolva az első ruhát egy állványról és bevonultam az egyik próbafülkébe. Fölakasztottam a ruhát a fogasra, ledobtam magamról a táskám és egy egyszerű lendülettel megszüntettem a kapcsolatot köztem és a világ között.
Álltam, álltam és csak álltam hosszú perceken keresztül a próbafülkében, bámultam a még lágyan lengő piros függönyt, ami pajzsként állt most előttem. Megvédett mindentől. Az emberektől, a kérdésektől, a fájdalmaktól, a kétségektől és mindezeken felül megvédett attól, hogy higgyek másoknak.
Szembe fordultam a fölakasztott ruhával. Sötét kék, puha csipke. Rövid, elegáns és szexi. S-es méret. Fölpróbálom...
-Ez Abigél, valami csodálatos! -pattant fel Evelin egy székről, mikor meglátott kilépni a próbafülkéből. Pattant? Ez inkább egy olyan mozdulat volt, mikor kilövik a világűrbe az úrhajókat. De előtte hallottam arról beszélni Annával, hogy miért fényképeztek le engem a paparazzók. Harry.
-Komolyan? -mosolyodtam el gyengéden és öt percen belül, sokadjára küzdöttem le a könnyeim.
-Mint ha csak rád szabták volna.-mondta, miközben megfogta a két karom és egy tükör elé tolt.
-Nézd csak meg!
És igaza volt. A ruha tökéletesen simult az alakomra. Vörös hajam jól kombinált a mélykék színnel.
-És az ára? -lépett a másik oldalamra Anna. Megnéztem a ruha alján lévő árat.
-Hát akkor ezt most leveszem. -mondtam tök egyszerűen, hiszen nekem soha nem lesz pénzem megvenni egy ilyen drága ruhát.
-Miért, mennyi? -kérdezte Evelin. Ő is megnézte, majd elhúzta a száját.
-Bocsi de...
-Nincs semmi baj. -mondtam kedvesen.
-Majd keresünk egy másikat. Valahol máshol. -mondtam, miközben kitekintettem a fotósokra. Csak egy álldogált az ablak előtt.
-Fölhívom Harry-t. -ráztam meg a fejem kedvtelenül. Olyan gyönyörű ez a ruha és olyan kár, hogy nem tudunk ennyi pénzt kiadni érte. Már most nem azért, de körülbelül ennyi pénzünk maradt még erre a tizenkettő napra, mint amennyi ez a ruha! Soha nem lesz az enyém. Bevonultam az öltözőbe, elhúztam a függönyt, leültem a székre és tárcsáztam Harry-t. Alig csöngött ki párat, mikor kinyomta. Értetlenül tartottam el a fülemtől a készüléket és próbáltam rájönni, miért nyomhatott ki. Biztosan dolgozik.
Levettem a ruhát, majd szomorkásan néztem, hogyan lóg lefele a vállfáról. És ekkor megszólalt Rihanna. Azonnal a telefonom irányába kaptam a fejem és mikor megláttam a képernyőre írt nevet, szó nélkül fogadtam a hívást.
-Szia! Miért nyomtál ki? -kérdeztem azonnal.
-Szia! -mondta Harry boldogan. Le merem fogadni, hogy mosoly ül az arcán ebben a pillanatban. -Azért, hogy ne a te számlád nőjön.
-Értem. -mosolyodtam el, majd bugyiban és melltartóban leültem a székre.
-Miért kerestél? -kérdezte érdekes hangsúllyal.
-Egy ruhaüzletben vagyok. -nyögtem ki és ezúttal már nem volt mosoly az arcomon.
-Igen... -mondta kíváncsian.
-Egy csapat fotós. -mondtam el egyszerűen.
-Tessék? -úgy kérdezte, mint ha nem értette volna, hogy mit mondtam.
-Egy csapat fotós. Paparazzi! Itt voltak az üzletnél és lefényképeztek! Nagyon durva volt! Egy csomóan voltak! És be kellett, hogy szaladjunk ide.
-Hol vagytok?
-Nem tudom pontosan, de már megyünk.
-Ne menjek el értetek? -hangja idegesen mászkált a köztünk lévő távolságban.
-Nem kell. -ráztam meg a fejem. -Csak, csak megijedtem. -hunytam le a szemeim.
-Azt elhiszem. Nekem is sok idő kellett ahhoz, hogy megszokjam.
Csönd. Hosszú csönd. Csak hallgattam a szuszogását a vonalon keresztül.
-És veled mi van? Mit csinálsz?
-Szünet van, egyébként stúdiózunk.
-Ó... értem.
-És ti?
-Vásárolni jöttünk. Nézelődünk.
-Mit vásárolsz? -kérdezte, hangja ismét izgatott lett.
-Az meglepetés. -néztem farkasszemet a tükörképemmel az öltözőfülke tükrében.
-Az mit jelent?
-A meglepetés? Nem volt gyerekkorod? -kérdeztem, mire Harry fölnevetett. Nem is emlékeztem milyen az, mikor hangosan és jól esően fölnevet.
-De, de volt. Csak a meglepetés mit jelent?
-Hát ha egyszer meglepetés, akkor azt nem mondhatom el, nem igaz?
-De majd megmutatod?
-Minden féle képen.
-Nekem mennem kell Abigale, vége van a szünetünknek.
-Rendben. Akkor majd...
-Majd megyek érted.
-Oké, várlak. -válaszoltam neki természetesen.
-Igen?
-Már mint, várom az estét. Már mint, nem! Vagy is de várom, szóval azt várom, hogy veled lehessek, már mint, na! Érted!? Köszönj már el, mert teljesen leégetem magam!
-Rendben! -nevetett. -Akkor majd megyek érted.
-Rendben. Szia. -mondtam gyorsan, majd ki is nyomtam. -Basszus. -suttogtam és a tenyerembe temettem a kezem. Ez gáz volt.
Végül nem sikerült ennél jobbat találni. Ez volt az egyetlen ruha ami elegáns volt és belefért az árba. Hát remélem azért, hogy elnyerem Harry tetszését.
***
Rihanna énekelni kezdett, ezért a telefonomért nyúltam. Már útra készen voltam. A ruha jól áll, hozzá egy fekete magassarkút társítottunk és egy fekete táskát. "Harry hív"
-Szia. -vettem fel mosolyogva a telefont, miközben az előszoba asztalnak voltam dőlve.
-Szia Abigale. Itt vagyok. Fölmenjek?
-Nem, nem kell! -mondtam gyorsan és hátranéztem a kanapén ülő lányokra. -Majd én lemegyek.
-Rendben, várlak.
-Szia. -mondtam kicsit halkabban, majd letettem a telefont. -Hát akkor, én megyek. -szóltam oda nekik, mire mind a ketten fölpattantak és elindultak felém. Először gondoltam azért, mert elköszönnek tőlem, ellátnak tanácsokkal és hasonlók, ezek helyet pedig fölhúzták a cipőjüket és kiléptek előttem az ajtón. -Nem azt mondtátok, hogy nem jöttök? -siettem utánuk a folyosón.
-Nem is megyünk. -mondta unottan Anna. -Csak lekísérünk. Evelin beszélni akar Harry-vel.
-Mi? -kaptam a fejem Evelin felé, miközben vártunk a liftre. -Miért? Miről?
-Semmi különös. -legyintett.
-Csak kérlek olyat ne mondj neki, ami gáz! -fogtam a fejem, miközben beszálltunk a liftben. Egy darabig csak hallgattuk a lift egyenletes zúgását, majd én megszólaltam. -Izgulok. -mondtam, de nem válaszolt rá senki. Anna valamit nyomkodott az iPhoneján, Evelin pedig csak nézett kifele a fejéből. -Ja és Evelin, még annyit, hogy had maradjak addig, amíg Harry gondolja. Már mint, Harry majd úgy is vissza fog hozni, szóval... ráérek. -mondtam, Evelin pedig bólintott. Az ajtó kinyílt és kiléptünk rajta. Én már automatikusan a
bőr kanapékhoz és fotelekhez léptem. A kanapé foglalt volt, ugyan azon a szélén mint mindig, ott ült ő, akit tegnap óta nem láttam.
-Harry! -szóltam neki oda. Nem akartam most Evelinék mellől elmozdulni. Harry fölkapta a fejét, majd mikor meglátott fölpattant és halvány mosollyal kezdett közeledni felénk. Igen, megértem. Én is így néznék ki, ha Evelinnel lenék szemben.
-Sziasztok! -köszönt Harry angolul. Anna beállt közém és Evelin közé. -Szia Anna! -intett neki óvatosan Harry és az első találkozásukkal ellentétben, Anna olyannyira uralkodott magán, hogy még csak egy mosoly sem jelent meg az arcán. Szárazon pislogott Harry felé, mellkasa előtt keresztbe fonva a kezeit. Harry megértően bólintott párat, majd Evelin felé fordult. -Remélem, nem baj, ha elrabolom Abigaelt az estére!?
-Ugye haza hozod? -kérdezte kicsit erélyesebben Evelin, mint ha csak azt akarná bizonyítani, hogy itt ő a főnök.
-Ez csak természetes. -bólintott Harry és a háta mögé fogta a kezeit. Egy fekete farmer és egy fekete hosszú ujjú ing volt rajta.
-És mikor? -kérdezte Evelin azonnal, mire én beszívtam egy adag levegőt. Harry rám pillantott, én pedig tátogni kezdtem.
-Reg-gel! -tátogtam artikulálva, mire Harry kissé összehúzta a szemeit. -Reg-gel! Reggel! -mutattam a kezemmel is, mire kapcsolt.
-Vacsorázni szeretném elvinni és mivel majd csatlakoznak hozzánk a többiek, ezért biztos késő lesz, mikor végzünk. Nem akarok már akkor zavarni. Majd reggel hazahozom. -mondta Evelinnek kedvesen, mire Evelin rám nézett. Láttam, hogy a bögyében van a reggeli hazahozatal, de hát megígért nekem valamit, szóval...
-Kérlek. -mondtam neki halkan.
-Nem. -mondta és már épp fordult volna vissza Harry-hez, -hogy ezt vele is közölje, bár azt hiszem abból, hogy "NEM" , Harry is megértette a választ- mikor én gyors közbe vágtam.
-De nem fogunk lefeküdni! -Evelin rám nézett.
-Ez csak egy vacsora. Szűz leszek mikor hazajövök. -mondtam neki tagoltan, mire ő Harry-re pillantott. Harry folyton mosolygott, gondolom próbált valami reakciót adni az én magyar hadarásomra. Evelin végül bólintott, majd vett egy mély levegőt.
-Vigyázz rá! -mondta Harry-nek.
-Úgy lesz. -bólintott Harry, majd utat mutatott maga előtt, én pedig a táskámat szorongatva elsétáltam előttük. -Jó éjszakát. -szólt vissza, majd a hotel ajtajánál beért. Én megálltam és fölnéztem rá.
-Szia. -suttogtam és a nyaka köré kulcsolva a karjaimat megöleltem.
-Hello. -dörmögte és a hátamra fektette a kezeit. -Mehetünk? -kérdezte, mikor ráálltam a sarkamra.
-Igen. -vigyorodtam el, majd az ajtó felé fordultam. Harry a hátamra tette az egyik kezét, a másikkal pedig kinyitotta nekem az ajtót. Kisétáltunk az utcára, beültünk a kocsijába, majd bekötöttük magunkat. Harry beindította a kocsit, majd még mielőtt elindultunk volna, kifújta a levegőt és rám nézett.
-Minden rendben?
-Persze.
-Jól vagy?
-Jól vagyok. -bólintottam mosolyogva és föltettem a műszerfalra a táskámat.
-Akkor jó. -bólintott, majd elindultunk. Az út csendben telt. Én figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, az ismeretlen utcákat és házakat.
-Hova megyünk? -kérdeztem meg úgy húsz perc kocsikázás után.
-Egy étterembe. -mondta, miközben elmosolyodott. -Megfelel? -fordult felém egy pillanatra.
-Tökéletes. -mosolyodtam el, majd újra kitekintettem az ablakon. -Tényleg jönnek a többiek is? -kérdeztem meg végül azt, ami nyugtalanított. Harry elnevette magát.
-Nem! De bocsi, valamit mondanom kellett az unokatesódnak!
-Nem baj. -nevettem el magam én is. -Sőt... jó lesz már végre elszabadulni tőlük. Tíz napja össze vagyunk zárva. -Harry bólogatni kezdett válaszként, majd kanyarodott egyet a kocsival.
-És miért akartad, hogy reggel vigyelek haza? Szerintem az étteremmel már tizenegyre végzünk. -tudtam. Annyira tudtam, hogy meg fogja kérdezni. A rohadt életbe. Mit válaszoljak, hogy ne vörösödjek el annyira, mint egy rák?
-Hát mert... -nyúltam a hajamhoz. -Mert... nem tudtam, hogy mit akarsz csinálni. -feleltem, mire Harry elröhögte magát. -Már mint úgy, mit akarsz csinálni, mint például... -ráztam meg válasz keresés közben a fejem. -Filmnézés, vagy... vagy beszélgetés, vagy... nem tudom! Szóval, nem tudom! Na én csak...
-Engem nem zavar. Abigale, nem baj. -mondta nyomatékosabban felém nézve. Én csak bólogattam. -Majd reggel hazaviszlek, addig meg majd elütjük az időt. -kicsit frusztrált a helyzet, de az ujjaim tördelésével végül eltelt az idő. Harry leparkolt egy emeletes ház előtt. Ez idő alatt rendesen besötétedett és ahogy kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, arra is rá kellett döbbennem, hogy a levegő is lehűlt.
-Köszönöm. -mosolyogtam rá és miközben megálltam mellette, leigazítottam a ruhám alját.
-Hölgyem! -emelte fel a kezét maga előtt, mire a bejárat felé fordultam és Harry előtt betipegtem az ajtón. Harry foglalt asztalt és mikor a pincérrel együtt beszálltunk egy liftbe kicsit illetődött fejet vághattam, mert Harry lehajolt hozzám. -Minden rendben?
-Hova megyünk? -ráncoltam a szemöldököm.
-Föl. -nevetett és kicsit halkabbra vette a formát, mert a pincér felénk volt fordult és ez a beszélgetés csak ránk tartozik. Én is a pincérre néztem, mire az megköszörülte a torkát, majd a liftajtó felé fordult, mi pedig tovább sutyorogtunk mögötte.
-De az asztalok lent voltak. -értetlenkedtem.
-Ez egy kis meglepetés. Mondjuk úgy, hogy hab a tortán. -mondta, majd ezzel egy időben csengett a lift, majd az ajtók kinyíltak.
-És még is milyen süteményen van a hab? -kérdeztem, mikor leesett állal kiléptem Harry előtt a teraszra.
Gyönyörű volt. A liftből egy teraszra léptünk ki. A terasz igen nagy volt, akár még egy kisebb bulit is lehetett volna tartani rajta, most viszont csak a közepére volt tolva egy asztal. Az asztalon elefántcsont színű terítő, középen gyertya és vörös rózsák. Körben a teraszon fekete, virág mintás korlát, rajta sárga égősorokkal és a sarkokban növényekkel. A fejünk fölött nem volt semmi, csak a vége láthatatlan égbolt.
Harry csak nevetett a kérdésemen.
-Gyere. -mondta, mikor már ép elég ideje kapkodtam a fejem a terasz nyújtotta látvány miatt.
-Várj! -kiáltottam fel, majd a korláthoz szaladtam és megtámaszkodtam rajta. Nem voltunk magasan, talán a második emeleten. Előttünk egy tér volt, ami így föntről szintén csoda szép volt. Emberek mászkáltak rajta kézen fogva, kutyát sétáltattak, babakocsit toltak és hasonlók.
-Tetszik? -kérdezte Harry, miközben mögém jött. Nem is igazán mögém, inkább mellém, de nem teljesen. Ő nem ért a korláthoz, viszont kezeivel ráfogott a derekamra. A hasam liftezni kezdett az érzéstől. Legszívesebben lehunytam volna a szemeimet és örökre úgy maradtam volna. Úgy, hogy bámulok előre a kivilágított parkra, hogy mellettem van az az ember akit kedvelek és ő is kedvel engem.
-Igen, nagyon. -fordultam oldalra, hogy a szemébe nézhessek. Harry ekkor lehajolt hozzám, és csak úgy a semmiből, megcsókolt. Ajkai puhák voltak és ezúttal nem éreztem a borostáját az orra alatt. Arcszesz illata volt.
-Hozhatom a vacsorát? -kérdezte a pincér az asztaltól, mire Harry hátra fordult.
-Igen, kérem.
-Már rendeltél is? -kérdeztem döbbenten.
-Ezt így kell, nem?
-Milyen illedelmes vagy. -pirultam el nevetés közben és megindultam az asztalunk felé. Hamarabb akartam leülni mint ő, mert, nem akartam, hogy kihúzza nekem a széket. Nem azért, mint ha bármi bajom is lenne azzal, hogy illedelmes, csak attól félek, hogy ez neki fog hamarabb az agyára menni. Harry kedves és törődő. Pont, mint ahogy elképzeltem.
Ahogy Harry leült, szinte azonnal hozták az ételt. A kaja hamar elfogyott, közben jót beszélgettünk. Sokat meséltünk egymásnak magunkról, közben pezsgőt kortyolgattunk...
Megadtuk a módját, itt nem fordul meg mindenki. Itt, mint ha mind a ketten sokkal jobban fölengedtünk volna.
-És amikor aztán anyáékkal lementünk a partra, Gemmát is megcsípte egy méhecske. Esküszöm, az volt a legbalszerencsésebb napunk.
-Istenem. -fogtam a fejem miközben röhögtem. -Először a kocsitok fulladt le, majd... ez nagyon rossz! -nevettem, már a hasamat fogva. Mind a ketten az asztalon támaszkodtunk, kicsit a fejünkbe szált már a pezsgő, pedig Harry-nek még haza kéne majd vinnie, vagy legalább is hozzájuk először, én pedig még nem vagyok tizennyolc. De nem érdekel! Élvezem!
Élvezem, hogy most korlátok nélkül tehetem azt, amit akarok. Hogy végre valaki tényleg igazán rám figyel. Hogy Harry-vel lehetek, egy olyan helyen, ahova nem biztos, hogy el fog hozni még egy lányt.
Nagyokat pislogok. Soha nem voltam az a nagy ivós és most ez az egy pohár pezsgő is megárt. Mind a ketten csöndben ülünk. Most hirtelen nincsen beszéd témánk, de most nem is kell, hogy legyen. Csak bámulok a zöld szemeibe, figyelem a smaragd csillogását. És ő is engem néz. És most az sem érdekel, hogy hogy nézek ki. Nem akarom megigazgatni a hajam, vagy megnézni a sminkem a tükörben, mert nem érdekel. Ha akart volna már elment volna, ha nem akart, nem hozott volna el erre a randira. De akart, és én is akartam.
***
-Várj, várj, várj! -mondta Harry, miközben a kezem után kapott, mert én szerettem volna eldőlni a háza ajtajában.
-Harry! -vinnyogtam, miközben egyik kezemmel a nyakába kapaszkodtam. -Olyan aranyos vagy. -néztem az arcát.
-Hát ez nem egy nagy dicséret.
-De én kedvelem az aranyos srácokat. -tettem másik kezem az arcára.
-Jó, jó... de kedvelj bent! -nevetett, majd kinyitotta az ajtót és segített átlépni a küszöbön. -Itt is volnánk.
-Jó nagy házad van. -ámuldoztam. -És milyen tiszta. -bólogattam elégedetten és megindultam előre.
-Várj, a cipőd. -szaladt utánam.
-Mi? -meredtem felfele rá. Még akkor is nagyobb nálam, mikor magassarkú van rajtam.
-A cipőd. Vedd le. Légyszi. -tette hozzá illedelmesen és türelmesen várta, míg elbicegtem a lépcső korlátjáig, megkapaszkodtam benne, majd egyik lábamról levettem a cipellőt. Mikor mezítláb talpam újra a padlóra helyeztem, kicsit megszédültem, ezért mindkét kezemmel meg kellett, hogy kapaszkodjak, így elejtettem a cipőt, ami hangos koppanással ért földet. -Na várj. -mondta, majd unottan mellém sétált, miközben én mosolyogva végig mértem. Harry maga felé fordított és miközben egyik kezével a derekamat fogta, másikkal lehajolt és levette a lábamról a cipőt.
-Köszi. -vigyorogtam rá, majd megvártam amíg a cipőimmel visszasétált és a helyükre tette őket. És mikor elfordult, én kaptam az alkalmon és megiramodtam. Először szerintem egy nappaliban köthettem ki, vagy valamilyen társalgóban, aztán a konyhát találtam meg és az étkezőt. Itt viszont vége volt a háznak, ezért vissza kellett fordulnom. Épp vissza fele futottam, mikor megpillantottam magas alakját a konyha és a nappali ajtóban.
-Mit rohangálsz? -kérdezte nevetve.
-Mert jó! -zártam le egyszerűen, majd csupasz lábaim dobogásával elfutottam mellette, egyenesen az emeletre.
-Várj meg! -kiáltott utánam, én viszont addigra már fönt voltam a lépcső tetején. -Abigale! -hallottam, ahogy hangosan trappol fölfele a lépcsőn, ezért gyorsabb tempóra kapcsoltam. Táskámat a kezemből ledobtam a hosszú folyosó fapadlójára és a folyosó legvégében lévő, nyitott ajtón szaladtam be. Egy nagy fehér franciaágyba ütköztem, amin fekete ágynemű volt. -Abigale! -rontott be a szobába Harry.
-Miért követsz? Ne kövess? -kiáltottam rá és az ágy másik oldalára szaladtam.
-Részeg vagy? -lépkedett Harry velem szembe. Csak egy ágy választott el minket.
-Nem!
-Pedig nekem úgy tűnik!
-Ha részeg lennék, meg tudnám csinálni ezt? -kérdeztem, majd az ágy elé sétáltam és simán csináltam egy piruettet.
-Ezt meg még is hogy csináltad? -kérdezte Harry, miközben lehuppant az ágyra.
-Tizenkét év balettnak mondanám. -vigyorogtam, majd lecsúsztam spárgába.
-Na jó, elég lesz, a végén még elszakad valamid! -ugrott le hozzám, majd fölállított.
-Ne már, én spárgázni akarok! -nyavajogtam.
-Nem! Neked aludnod kell, mert ki kell, hogy józanodj! Istenem! Csak egy pohár pezsgő volt, nem gondoltam, hogy be fogsz tőle rúgni!
-Nem is rúgtam be! -ellenkezdtem és próbáltam eltolni magam a mellkasától.
-Mit mondok majd holnap az unokatesódnak?
-Majd hazudsz! -vontam vállat és most már hagytam az egészet. Túl erős. Akár hogy is ficánkoltam a kezében, nem tudtam elérni, hogy elengedjen.
-Igazad van, az úgy is jól megy nekem. -vigyorgott, majd lehajolt és egy gyors, meleg csókot lehelt a nyakamra. A kezeimet még mindig összefogva tartotta a mellkasa előtt, így nem tudtam máshogy ellenkezni a jó érzésnek mint, hogy fölhúztam a vállaim.
-Harry. -mondtam mosolyogva, lehunyt szemmel.
-Igen Abigale!? -húzta föl vigyorogva a szemeit. Kezeimet a mellkasának nyomtam, majd az ágy felé toltam. Először a lába ütközött az ágyba, majd leült rá. Én teljesen hátra toltam, így lefeküdt rá, én pedig az ölébe másztam. -Kedvellek Harry. -mondtam neki, miközben a csípőjére ültem és most jött el az a pillanat, mikor elengedte a kezeimet. Megmozgattam egy kicsit a csukóimat, majd megtámaszkodtam a feje mellett. -Nagyon kedves vagy velem. És nagyon szépek a szemeid.
-Te is kedves vagy. Főleg mikor részeg vagy. -vigyorgott pimaszul alattam.
-Na persze. -forgattam meg a szemeim. Nem akartam én megcsókolni először. Valamiért tolakodásnak tartottam volna. Így csak támaszkodtam fölötte és vártam, hogy majd ő megcsókol. Megtette.
Fejét óvatosan fölemelte, majd lehunyt szemmel ajkait az enyémekre nyomta. Nagy levegőt vettem, hogy ajkainkat minél tovább tudhassam egymásénak és föntebb csúsztam rajta. Harry hirtelen hatalmas kezeit a derekamra kapta, majd ugyan olyan mozdulattal maga alá gyűrt.
-És mit gondolsz? -kérdezte, mikor elszakadtunk egymástól. -Történhet valami ma éjjel?
-Mire gondolsz? -haraptam az ajkamba. Harry az összes érzékszervemet beindította. Kívántam őt. Rohadtul kívántam őt. Harry válasz helyett elhajolt fölüllem és az éjjeliszekrény fiókját kihúzva, kivett onnan egy kis zacskót. -Szóval ennyire föl vagy készülve, mi? -könyököltem föl letaglózva.
-Hidd el, meg is lepődtem, hogy van itthon. Már lassan egy éve nem használtam. -rázta a fejét, mire én elképedve megráztam a fejem.
-Hogy mi?
-Már mint, mert nem voltam... mert... azért mert... nem voltam...
-Nővel? -szűkítettem össze a szemeimet.
-Ő... igen.
-Aham. -bólintottam, majd fölültem.
-Most mi az? -ült le ő is, miközben térdelt az ágyon.
-Semmi! -ráztam meg a fejem, pedig az igazság az, hogy teljesen elment a kedvem. Mindentől. Attól, hogy itt legyek, attól, hogy bármi is történjen kettőnk között. Még is mit képzeltem? Harry egy nőcsábász, ezt én is jól tudtam. Én pedig tapasztalatlan vagyok és a dolgok biztosan nem úgy történnének, mint ahogy a történetekben olvastam.
-Mm... -Harry mellém csúszott és leült szembe az ablakkal, pont mint én. -Szóval... minden rendben?
-Igen. -bólogattam.
-Tehát?
-Semmi. -ráztam meg a fejem, mire Harry belebökte az egyik ujját az oldalamba.
-Á! -kiáltottam föl. -Normális vagy? Majdnem belyukadt az oldalam. -Harry ezen csak nevetett, majd oldalról elkapva a hátamra döntött.
-Harold! Állítsd le magad!
-Nem bántalak! -mondta, miközben lábait áttette rajtam.
-Zaklatsz. -nevettem hangosan, miközben csikizni kezdett. -Ne, ne! Harry, ne! Megint föl fog csúszni a szoknyám! -fetrengtem alatta.
-Csak nyugodtan! -mondta őszinte nyugodtsággal és tovább csikizett.
-Harry! Kéhér-lek! -kapkodtam a levegő után, miközben nem tudtam leállni a röhögéssel. -Nihincs lehevehegőm! -Harry befejezte a kínzásom, én pedig éltem a lehetőséggel és elkaptam a kezeit, ne hogy még egyszer elkezdje.
***
-Ajj, majd segítek. -mondtam neki, miközben előtte ültem egy szál alsóneműben és ő épp a melltartóm kicsatolásával bajlódott. Egyszerűen hátra nyúltam, majd kikapcsoltam a csatot.
-Esküszöm, megizzadtam benne. -mondta, miközben maga felé fordított. Összeszorítottam az állkapcsaimat és a melltartót elölről tartva magamon, megfordultam felé. Harry végig nézett rajtam. Nem mondta, de láttam rajta, hogy egy kicsit frusztrálja az, hogy nem engedem le a melltartóm. -Nem bízol bennem?
-Magamban nem bízok. -hajtottam le a fejem.
-Ezt, hogy kell értenem?
-Mi van ha én nem vagyok olyan?
-Milyen? -ráncolta a szemöldökét.
-Olyan, mint a többi lány.
-Ne hülyéskedj! -mosolyodott el és tenyerét az arcomra simította. -Szép vagy.
-Szép? -néztem a szemébe.
-Szép. Szép vagy. Abigale. Nem kell... -sóhajtottam egy nagyot és még mielőtt befejezhette volna a mondatot, magamhoz öleltem. Harry először meglepődhetett, majd körém zárta a kezeit. Harry-n is már csak egy alsógatya volt. Jó volt a csupasz mellkasához nyomnom az arcom, beszívnom az illatát. Megnyugtatott és boldogsággal töltött el. -Ne félj! -mondta, miközben végig simított a hátamon. -És Abigale! -eltolt magától, hogy a szemébe nézhessek. -Ha nem szeretnéd, nem teszem meg. -mondta őszintén és ettől megkönnyebbültem. Csak mosolyogva pislogtam párat, majd elengedtem a melltartóm, ami így, pántok nélkül, lehullott rólam. Azonnal eltakartam az arcom. Leginkább azért, mert így a melleim se látszódtak, másrészt pedig, mert teljesen elöntött a pír.
Halottam ahogy Harry vett egy nagy levegőt. Elém csúszott, láttam az ujjaim közül a boxerét. -Abigale. -mondta, majd elhúzta az arcom elől az egyik kezem. A kezemet szorongatva térdelt előttem. Se én, se ő nem tudott mit kezdeni ezzel a dologgal. Gondolom, eddig még nem volt neki olyan, hogy egy lány takargassa magát. A legtöbben biztosan azonnal rávágták magukat és addig nyüstöltők, míg meg nem kapták azt, amit akartak.
-Sajnálom. -ráztam meg a fejem szomorkásan.
-Még sem akarod?
-Nem! Vagy is, de! Már mint, nem erről van szó... csak.
-Csak? -kérdezte Harry, miközben tovább fogta a kezem. Sóhajtottam egy nagyot. Fogalmam sincs, hogy hogy kezdjek bele. Istenem! Hogy tudnám neki elmondani, hogy még szűz vagyok? Hogy még soha nem voltam együtt senkivel, pedig már tizenhét vagyok és a mai világban az a furcsa, hogy ennyi idősen még az vagyok!? Az is lehet, hogy ezzel a vallomással már elkéstem. -Na. -noszogatott Harry, majd leült és óvatosan az ölébe húzott. Hátát nekitámasztotta az ágytámlának, kezeit a hátamra simította és a mellkasához húzott. Nyaka köré kulcsoltam a karjaim és arcomat a nyaka hajlatába fúrtam.
-Sajnálom. -dünnyögtem.
-De mit?
-Azt, hogy ilyen vagyok!
-Nincs ezzel semmi baj. -mondta mosolyogva. Hallottam a hangján. Éreztem a leheletét a vállamon. Meleg volt és nedves maradt utána a bőröm.
Nem! Nem szabad! Nem szabad vele lefeküdnöm! Alig ismerem!
De hiszen kedvelem!
De ez még nem azt jelenti, hogy megtehetem. Az is lehet, hogy csak azért kedvelem mert híres!
Ez hülyeség! Soha nem is tekintettem rá úgy, mint aki híres.
Mihez kezdjek? Istenem, gyorsan kell a válasz!
De még mielőtt rájöhettem volna, azon kaptam magam, hogy kicsúszott a számon a titok. Ami így, már nem is tekinthető annak, sőt... Harry valószínűleg mindvégig sejtette.
-Igen? -kérdezett vissza, bár nem volt nagy él a hangjában.
-Ühüm. -bólogatok lehajtott fejjel. -És... -kezdtem bele, de Harry gyors félbeszakított.
-Abigale, úgy állítod be, mint ha ez egy hatalmas hiba lenne. Ez nem hiba, sőt örülök neki.
-Ö-örülsz? -ráncoltam össze a szemöldök.
-Már mint. -húzta hátrébb a fejét. -Ezt úgy értettem, hogy... tudunk tenni elenne.
-Ne már! -csaptam a vállába. -Nem égek még eléggé? -takartam el az arcom. Harry elhúzta a kezeimet az arcom elől, majd megcsókolt. Meleg és puha ajkait az enyémekre nyomta. Kiszedtem kezemet az övéből, majd újra a nyaka köré kulcsoltam a karjaim.
-Csak bízz bennem. -mondta rekedt hangon a szoba félhomályában. Egy másik szituációban talán elröhögtem volna magam ezt a dumát hallva, most viszont, ha lehet ilyet mondani, beleszerettem.
-Félek. -súgtam az ajkaiba lehunyt szemmel, majd hagytam, hogy nyelve édes táncra hívja az enyémet. Föntebb csúsztam rajta, Harry pedig a derekamat megfogva fölemelt addig, míg lefeküdt a párnákra, majd a csípőjére helyezett.
-Nem kötelező. Ne érezd, hogy rád erőltetem. -mondta komolyan.
-Rendben. -tenyereimmel megtámaszkodtam a mellkasán. Erős és feszes mellkasa van. Ujjaimmal finoman végig simítottam rajta. Minden egyes idegvégződésem bizseregni akart. Meg akartam ismerni Harry-t, föl akartam deríteni. Tenyerem lassan húztam lefele a mellkasáról, ami egyenletesen emelkedett. Mellbimbói kicsit barnábbak voltak mint a bőre színe. Két mutatóujjammal körberajzoltam a pillangót a gyomránál, a kis feliratot a csípőjénél, majd két kezem a két csuklójára nyomtam és tenyereim fölcsúsztattam a karjain. Végül úgy támaszkodtam meg, hogy tenyereimmel eltakarjam a két madarat a mellkasán.
Harry lenézett a kezemre, majd a szemembe pillantott.
-Zavarnak?
-Nem. -ráztam meg mosolyogva a fejem. -Sőt, tetszenek. Gondolom mindegyiknek van valami jelentése.
-A legtöbbnek van. De ha elmagyaráznám, nem értenéd őket. Szóval ne kérd.
-Nem akartam. Ezek a te dolgaid és majd elmondod őket, ha akarod.
Aztán egy darabig csak elvoltunk így. Én ültem a csípőjén, melltartó nélkül, ő pedig feküdt alattam. Én agyaltam, ő várt.
-Szóval, mi legyen? -kérdezte meg végül és csupasz derekamról levette a kezeit.
-Nem tudom.
-Nem akarod?
-De. Csak... félek.
-Mitől?
-Nem tudom!
-Ha nem állsz készen, akkor inkább hagyjuk.
-Jó.
-Jó?
-Nem. Inkább nem. -ráztam meg a fejem. -Ahj. -csúsztam le róla és mellé feküdtem a párnára. Kezeit a feje alatt tartotta, így mellkasára feküdtem. -Már mint, szeretném, csak kérdés, hogy te szeretnéd-e.
-Nekem mindegy. -nevetett fel.
-Mindegy? -ráncoltam a homlokom. Ez milyen válasz? Hogy érti ezt? Hogy ha akarom lefekszik velem, ha meg nem akkor nem? Mondjuk, ez alapjáraton is így menne, de csak van valami elképzelése. Harry nem hülye. Harry okos és mindig előre tervez. Vajon mi folyhat most a fejében?
-Úgy értem, hogy ez az egész rajtad múlik.
-Miért múlna rajtam?
-Mert ha te nem akarod, akkor nem fog történni semmi.
-Pedig történhetne.
-Nem foglak megerőszakolni, ha arra célzol. -nevetett idegesen.
-Nem erre gondoltam. -hunytam le a szemeimet, majd erőt véve magamon, átkaroltam a derekát. Harry mellkasa megremegett, én láttam!
-Szeretnék veled lefeküdni Abigale!
Megállt bennem az ütő. Le akar velem feküdni. Harry Styles le akar velem feküdni.
-Miért? -kérdeztem, majd képzeletben kiugrottam egy felhőkarcoló tetejéről. Ekkora marhát mint én, még nem látott a világ. Harry felkuncogott.
-Mert kedvellek. -mondta, mire az arcom fölfordítottam hozzá. -Nagyon is kedvellek. -mondta még egyszer, mint ha csak a fejemben újonnan feltett kérdésre válaszolt volna. -Tényleg. -elmosolyodtam. Harry fölült és magával húzott engem is. Egyik lábam a combjára csúsztattam, kezeimmel a mellkasán támaszkodtam és megcsókoltam. Azt hiszem, ennek a pillanatnak el kellett jönnie.
Először gyenge csókokat váltottunk egymással, majd ezek egyre elmélyültek. Átadtuk magunkat a gondolatnak, hagytuk, hogy igazán összemelegedjünk. Ujjaim levezettem Harry boxeréhez.
Már ujjaim közé vettem a szélét, hogy megszabadítsam tőle, mikor megszólalt a telefonja.
És sajnos, ez itt nem egy romantikus film, ahol a férfi inkább még jobban magához öleli a nőt és hagyja, had csörögjön tovább a telefon. Itt a férfi igenis fölállt, bocsánatot kérve, és fölvette a telefont. Én pedig ott maradtam egyedül és tétlenül az ágyban, egy szál bugyiban.
-Gyorsan mond! -vette föl Harry a telefont, de előtte még sóhajtott egyet, mikor megnézte a képernyőt. Csak ültem az ágy közepén, teljesen lesokkolva, a gondolataim és kétségeim közé merülve. Most mihez kezdjek? Ezek után nem fogok vele lefeküdni! Ezek után nem tudom magam annyira odaadni neki, ezek után nem tudom olyan közel érezni magamhoz. De jobb is így. Ez egy jel. Nem szabadott volna megtennünk. Megbántam volna. Már most is bánom! Majdnem megtettem!
De akkor mit mondjak majd neki, mikor leteszi a telefont? Talán már most meg kéne tőle kérdeznem, hogy merre van a vécé, majd beadni neki, hogy rosszul vagyok és vigyen haza. Vagy csak had aludjak egyet.
Csendesen magamra húztam a takarót és vártam Harry-re. Teljesen elkalandoztam a gondolataimban. Nem is figyeltem, hogy miről beszélhet. Meg amúgy is, ki zavarhatja ilyen későn?
-Hogy mi? -fordult hirtelen felém Harry, fülén a telefonnal, mire összerezzentem. -Hol? -kérdezte, majd sokáig nem szólt semmit. Arcán láttam, hogy folyamatosan kapja az információkat és próbálja feldolgozni. -Igen, igen! Mondta! -majd bólogatott párat. -Nem!... Basszameg! Ó, hogy abba... -majd a szemembe nézett és gondolom látta rajtam az ijedséget, ezért korrigálta a szavait. -Jó büdös életbe. Nem! -válaszolt valamire, majd újra hallgatott. -Jó rendben. Kösz tesó, hogy szóltál!... Jól!... Igen, itt van. -sandított rám és ezúttal már egy halvány mosoly ült a száján. Azért ezt jó volt látni. -Rendben. Hello, jó éjt! -majd elemelve a fülétől a készüléket, kinyomta a hívást.
A szemembe nézett. Arcán ijedség futott végig, ahogy végig nézett rajtam, majd elkapta a fejét és megmarkolta az asztaláról a laptopját és leült vele mellém. Kapkodva nyitotta felé és nyomta be, szinte széttört a keze alatt a gép.
-Minden rendben, Harry? -kérdeztem, a vállára téve a kezem. Harry lehajtotta a fejét.
-Nem nincs! -kiáltott fel, mire elkaptam a kezem róla. Látta a reakcióm és egy kicsit meginogott, újra a gépre kapva a tekintetét tovább mondta. -Liam hívott!
-Igen?
-És azt mondta, hogy megtalálta a cikket!
-A cikket? Rólam?
-Rólad és rólunk!
-Mi? -ráncoltam a homlokom és olyan idegesség tört rám, hogy remegni kezdtem.
-Több van. Azt mondja Liam, hogy van vagy öt. Már szinte az összes angol újság oldalán kint van és holnaptól már az újságok is adják! -kiabált. De ez csak megnehezíti a helyzetet.
-Uram isten! -kaptam a szám elé a kezemet és most az sem érdekelt, hogy lecsúszott rólam a takaró.
Harry-t sem érdekelte. -És most mi lesz?
-Nem tudom! Ezeket már nem lehet visszavonni! Fönt vannak már vagy egy napja. A képeket egy csomóan letöltötték.
-Képek?
-Mikor haza vittelek! Mikor együtt mentünk a kávézóba, mikor együtt voltunk a stúdióban, vagy a főtéren! -csak ordított. Ordított, ordított és ordított. Én pedig remegtem.
Nekem annyi. Úgy ahogy vagyok, ki fognak csinálni a rajongók. Nem! Ez nem történhet meg velem! Aj, miért pont velem!? -Liam mondta, hogy megnézte a twittered! Egy csomó tweetet kaptál és a képeidhez hozzászólásokat és akkor az üzeneteidet még nem is láttuk! -rázta a fejét és vadul pötyögött. Behozta a twittert. -Töröld ki!
-Mi? -ráncoltam a szemöldököm, miközben felé fordultam.
-TÖRÖLD KI! -üvöltött.
-Jó, jó! -kaptam a fülemhez és erősen lehunytam a szemeimet. -Csak ne kiabálj, kérlek! -szakadt el nálam a cérna és sírva, könnyek között jelentkeztem be, majd függesztettem fel a twitter fiókom. Lezároltam, hogy ne láthassam a gyűlölködő üzeneteket.
-Van facebookod? Liam azt mondta nem talált, de van!?
-I-igen van. -makogtam a fölém tornyosuló Harry-nek.
-Akkor töröld ki! -mondta, majd fölállt.
-De...
-Gyerünk! -ordította, amibe szinte bele zengett az egész ház.
-De nem tehetem!
-De! De meg kell tenned! Nem tudod, hogy mire képesek!
-De a fiúk barátnői sem törölték... akkor nekem mi bajom lehetne?
-Minden! Nem érted!? Töröld már, vagy én törlöm! -ragadta meg a kezem és a gép felé fordított. -GYERÜNK! -üvöltött.
Sokkolva, kitágult pupillákkal, remegve szüntettem meg a facebookom, majd csak ültem az ágyon, már kijelentkezve mindenből és még mindig magam előtt láttam, hogy ötezer jelölésem volt favebookon (mert hogy nem enged többet) és közel kettőszáz üzenetem. Ez rengeteg! És nem bírtam tovább.
Úgy ahogy voltam, meztelenül, remegve, elbőgtem magam. Az arcom elé kaptam a kezem és az elmúlt öt perc történései forogtak le a szemeim előtt.
Harry. Hogy milyen agresszív. Az üzenetek. A számok. Az adrenalin és a gyorsaság. Az emberek gonoszsága és az, hogy én milyen pici és naiv vagyok. A legnyomorultabb embernek érzem magam.
Eldőltem az ágyon. Arcom a takaróba temettem és csak sírtam. Zokogtam. Féltem.
Harry-t legutóbb a radiátornak dőlve láttam. Ott áll és csak néz ki a fejéből, miközben gyönyörű testét megvilágítja a kintről beszűrődő utcai fény.
Mi rejtőzhet még benne? Megmutatkozott Harry agresszív oldala. Jó, elhiszem, hogy komoly dolog történt, de ez nem Harry volt. Ez egy vadállat volt! És én eddig még ezt nem ismertem! És ezzel a valamivel akartam én lefeküdni? Ennek az izének akartam én magam odaadni? Hogy történhetett mindez?
Nem akarok mást, csak haza menni! A hotelba! Evelinékhez! Oda, ahol meleg van! Vagy vissza Magyarországra, a saját ágyamba, a holmiaim és a megszokott dolgaim közé.
Hogy lehet egy ilyen srác, egy ilyen gyönyörű csomagolás alatt? Hogy szerethettem bele egy hét alatt? És hogy válaszolhattam azt Zayn-nek a koncert alatt, hogy nem félek a szerelemtől? Mert félek! Igen is félek! És ami a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok ellene.
.jpg)
