Érzem az illatát. Csak most ment el. Öt perce, hogy elhagyta a hotelszobát, de már is minden rám borult. Annak ellenére, hogy kérte, én beléptem a twitter és facebook fiókomba, így újra aktiválva azt, és megnéztem a beérkezett dolgokat.
Sunyi dög! Takarodj! Ribanc! Csak kihasználod! Én sokkal jobban megérdemelném! Te nem érdemled meg! Nem ismered őt! Ronda vagy és csúnya! Különb nemzetiségű! Nem vagy való hozzá! Menj vissza oda, ahonnan jöttél! A helyedben öngyilkos lennék! Meg foglak ölni! Meg fogsz halni!
A fogaim összecsikordultak. Ha mélyet lélegzek a levegőbe, még mindig érzem az illatát. De az is lehet, hogy nem, csak a tudatom még emlékszik a különleges illatra.
Megcsókolt. Többször is. Majd elment. És megkért arra, hogy biztosan ne nézzem meg ezeket. Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy nem kellett volna megtennem. De muszáj volt. Tudnom kellett, hogy hogy állnak a dolgok.
Emlékszem azokra a napokra, mikor otthon, a gép elől nézegettem az emberek kiírásait. Azokat a kiírásokat, amik nem nekem szóltak, hanem azoknak akik közeledni akartak valamelyik fiúhoz és a fiúk is közeledni akartak felé. Ez szinte lehetetlen. Több millióhoz az esélye annak, hogy pont én legyek az, akit Harry meg akar ismerni. Még is! Most itt vagyok! És a rajongók is itt vannak. Mindenhol.
Evelin és Anna elmentek. Mikor Harry hazahozott, már nem voltak itt. Akartam, hogy maradjon. De azt mondta, hogy dolga van. Így hát elment. Én pedig bezártam az ajtót és egy bögre forró levessel befészkeltem magam a laptop elé.
Gyerünk mai nap, érezzük jól magunkat!
Harry nem veheti észre, hogy újraaktiváltam a profilokat, ezért gyorsan felfüggesztem őket megint.
Csak bámulom a laptop kijelzőjét. Volt tíz perc, amíg tudtam csinálni valamit. De most mihez kezdjek?
Gondoltam, keresek egy filmet. Egy romantikusat, mert azok a kedvenceim!
Nem!
Egy vígjátékot, mert a romantikuson úgy is elsírnám magam. A leves elfogyott, de lusta vagyok kimenni a konyhába valami rágcsálnivalóért. Így hát végig nyúlok az ágyamon és elindítom a filmet.
Remegő lábakkal a párkányra lépek. Becsukom a szemem és cseppet sem félek. Régi emlékek végig kísérnek, felnézek az égre, s tudom nem tévedek. Utolsó szavaim suttogom a szélbe, kimondom: Szeretlek! -s így esem a mélybe. Csak zuhanok, zuhanok lefele, a félelem szétárad a testemben. Arcodon mosoly, szemedben könny, -rossz helyre jöttél, gyengének tűnsz.
Zuhanok, zuhanok egyre lejjebb, a vég vészesen közelít, kérlek hajolj fölém! Utánam nyúlsz, megragadsz. Pillantásod fáj, majd újra a végtelennek adsz. Csak nézek előre némán, majd szívemben szavaiddal, földet érek tompán.
-Abigél! Abigél!
-Mi? -riadtam fel arra, hogy valaki rázza a vállam. -Itt vagyok, tessék!?
-Minden rendben? -kérdezte kikerekedett szemekkel Anna.
-Mi? Ja, persze. -ráztam meg a fejem és végre kitisztult előttem a kép.
-Jó mélyen aludtál. Közel három perce rázlak.
-Igen? Hát, eléggé elálmosodtam. -dörzsöltem meg a szemem, miközben fölültem az ágyamon.
-Mit néztél? -huppant le mellém Anna.
-Öm... -kezdtem gondolkodni.
-Koszorúslányok. -olvasta fel.
-Ja igen, tényleg! -nevettem el magam. Teljesen elfelejtettem. -Na és ti, mit csináltatok?
-Nézd mit vettem! -pattant fel, majd a szoba másik végébe szaladt.
-Mutasd! -dörzsöltem össze a tenyereim.
-Forever 21! -kapta fel a rózsaszín zacskót, majd ide dobta nekem. -Nézd meg! Annyira szép!
-Úúú... -kotortam bele a zacskóba, majd kivettem belőle valamit. -De gyönyörű. -tátottam el a számat.
-Ugye? -ült föl a nagy franciaágyra. -Mikor megláttam, azonnal egymásba szerettünk. Szinte szólítgatott a kirakatból. Vegyél meg, vegyél meg!
-Nagyon jól néz ki. -ráztam lesokkolva a fejem. Fehér csipkés ruha, derékban szűkített és vállpántos. -Elegáns!
-Szinte rá ment az összes zsebpénzem. -rázta a fejét. -De megérte! -nevetett. -És ti!? -kapcsolt át hirtelen. -Mit csináltatok? -húzogatta a szemöldökét.
-Semmi különöset! -pirultam el teljesen.
-Ugyan már Abigél! Előttetek volt az egész éjszaka.
-Igen de, kicsit mással voltunk elfoglalva.
-Igen? -vonta fel a szemöldökét. -És még is mivel?
Csak megráztam a fejem, majd összehajtogattam a kezemben lévő ruhát.
-Abigél! Nekem elmondhatod, emlékszel? A legjobb barátnőd vagyok.
-Hh. -sóhajtottam egyet. -Olyan nehéz. -néztem a szemébe és szinte azonnal elsírtam magam. Anna szemei kikerekedtek, majd fölpattant és bezárta a háló ajtaját, hogy Evelin ne tudjon minket megzavarni.
-Na mesélj. -ült le mellém az ágyra és a kezemből a földre dobta a szép ruhát.
-A rajongók! Teljesen rám szálltak.
-Tessék?
-Tegnap este meg kellett, hogy szüntessem a facebook és twitter fiókomat. Mindenhol ott vannak. Az utcán, a neten.
-Istenem. Gyere ide. -húzott magához, majd végig dőltünk az ágyon. -És Harry? Mondott valamit?
-Segített. Ő mondta, hogy szüntessem meg ezeket azonnal. De nem bírtam ki. Mikor hazahozott az volt az első, hogy megnéztem az üzeneteket.
-És miket írtak?
-Azt, hogy hagyjam békén Harry-t! Hogy ne nyúljak hozzá, meg hasonlók.
-És te?
-Természetesen nem érdekelnek. Úgy kell tennem, mint ha nem is léteznének és látniuk kell, hogy nem hatnak rám a szavaik.
-De már csak tíz napot vagyunk itt Abigél! Aztán megyünk haza.
-Igen, tudom! De... már most is hiányzik Harry. Teljesen más, mint amilyennek hittük. Nagyon, nagyon nehéz lenne elmagyaráznom, hogy milyen ő. Nem engedte meg, hogy igazán megismerjem, még is kezdek átlátni a szitán.
-Ezt... hogy érted? -húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Magam sem tudom. -ráztam meg a fejem. -Csak tudom, hogy Harry más. Teljesen más. És segítségre van szüksége.
-Segítségre? Miért, beteg?
-Nem dehogy is! -nevettem el magam a reakcióján. Letöröltem a könnyeim. -Csak vannak dolgok amik fájnak neki.
-Mint például, hogy bántanak téged a rajongók? -végig gondoltam a dolgokat, majd rábólintottam. Talán ez az igazság egyik része. De a másik ennél is komolyabb. És ha arról én nem tudok, akkor Annának sem kell.
Este van. Anna és Evelin alszanak. Jó volt végre egy kicsit beszélgetni Annával. Úgy igazán. Azt hittem, hogy kibeszéltem magamból mindent, de még sem.
Ülök az ágyon és bámulok kifele a szakadó esőbe, ugyan is mikor lefeküdtem aludni, valami eszembe jutott. A dal. Amit álmodtam. Mi akart az lenni? Ahogy fölébredtem rögtön elfelejtettem, viszont most, hogy visszagondolok rá, nagyon megrémiszt. Kitűnően emlékszem az egészre. A szövegre, a dallamra.
És félek.
