1. Nap: Irány London!

-Vigyázz magadra! Vigyázzatok rá! -simított végig anya az arcomon ötödjére, miközben Evelinékhez beszélt, akik már fél lábbal a vonaton voltak.

-Anya, tudok vigyázni magamra és ha mégsem, akkor ott lesz Evelin! -forgattam a szemeim, miközben Apához sétáltam és a nálam három évvel fiatalabb húgomhoz, Bellához.

-Ez nem vicces! -szólt utánam anya. -Csak aggódom.

-Jó rendben! Na, sziasztok! -pusziltam őket is körbe, majd apa még segített föltenni a vonatra a bőröndöm.

-Mindent eltettél? -kérdezte apa.

-Igen apa.

-Inkább nézd meg még egyszer! Aztán nem tudtok visszafordulni.

-Ahj, igen, mindent eltettem! -néztem meg a pénztárcámat. Személyi, diák, TAJ szám, lakcím, vonatjegy és útlevél. -Minden meg van. -mosolyogtam rá, próbáltam vele kedves lenni bár, most úgy hirtelen sokak voltak ketten. -De szerintem menj! Nehogy aztán meg közben elinduljon a vonat.

-Jól van, hagylak! Vigyázzatok magatokra! -ölelte meg Evelint is, majd elment.

-Nem hiszem el. -vágódtam le Anna mellé, Evelinnel szembe.

-Csak aggódik. -mosolygott rám Evelin.

-Jó elhiszem de... -de nem bírtam befejezni, mert apa visszajött.

-És Abigél, ha hozol valami ajándékot, akkor inkább csak Bellának, nekünk nem kell!

-Direkt úgy számoltam a pénzzel is, hogy mindenki kapjon valamit! -néztem rá az ülésemből. Apa fusztrálva Evelinre nézett.

-Minden rendben lesz, vigyázok rájuk és tudnak angolul.

-Már aki. -mondta Anna az újságjába dünnyögve. Rám célzott. Kényszeredetten apára mosolyogtam, mire ő nyomott egy gyors búcsúzó puszit a fejem búbjára, majd lement. Ültünk a helyünkön, és azt kezdtük beszélgetni, hogy már reggel fél hatkor milyen meleg van. Július másodika van és huszonegyedikén jövünk haza. Húsz teljes nap Londonban! Viszonylag kellemesebb időjárással.
És ekkor fölzúgtak a motorok. A légkondi bekapcsolt és ezáltal a wifi is, így Anna maga mellé dobta az újságot és reflexből húzta ki a telefonját a zsebéből.
Kibámultam az ablakon anyáékra. Nem is lesz ez annyira rossz, mint ahogy beállítják. Húsz nap, gyorsabban el fog telni, mint ahogy azt gondolják. Én pedig végre azt csinálhatom amit szeretnék. Bejárhatom álmaim városát.
A vonat hirtelen elindult. Nem készültem fel. Még sem vagyok teljesen felkészülve. Ijedten apa szemébe kaptam a tekintetem. Apa szeme csillogott. Nehezen viselte, hogy a kislánya felnő, de ez megnyugtatott és elmosolyodva anyára néztem. Ő nem titkolta, hogy sírt. Szorongatta a papír zsebkendőt, miközben nagyban integetett. Ezt más helyzetben elég kínosnak találnám, most viszont még jól is esett. Bellára néztem, aki közömbös arccal, maga előtt összefont karokkal állt. Ő örül amiért megszabadul tőlem húsz napra és addig csak az övé lesz a szobánk.
Fölemeltem a kezem és én is integetni kezdtem, miközben a vonat ablak egyre csak eltakarta őket. Előrehajoltam, hogy tovább láthassam őket, de a vonat begyorsult és ők eltűntek. Egy szomorú lélegzetvétel közepette visszadőltem az ülésembe, majd csak meredtem magam elé.

-El sem hiszem. -dünnyögtem.

-Mit? -kérdezte Anna anélkül, hogy rám nézett volna.

-Megyünk Londonba! -még mindig nem esett le teljesen és ez addig nem is fog, amíg ott nem vagyunk.

-Csak ezért örülsz ennek olyan nagyon? -húzogatta a szemöldökét.

-Ugyan, tizenhét éves vagyok, az pedig csak egy koncert. Már felnőttem. Tudom felnőtt módjára kezelni az érzéseimet. -mondtam, miközben megfogtam az újságját. Anna kilencedik óta a legjobb barátnőm. Én, amióta csak megalapult a One Direction az egyik legnagyobb rajongójuk vagyok és bár Anna ezt eleinte nem tűrte, mostanra megszeretettem vele. Emlékszem mennyit álmodoztam azon, hogy milyen lesz az első találkozásom velük, hogy mennyit aggódtam azon, hogy majd nem tudok tőlük kérni egy fotót, vagy egy aláírást, mert annyira beizgulom magam, hogy magyarul is elfejetek, nem hogy angolul. És most... úton vagyok húsz napra Londonba és holnap egy One Direction koncert vár rám.
Idegesen kezdtem mozgatni a lábam, miközben másodpercenként lapoztam az újságot. Anna nem vette le rólam a tekintetét. -Na jó, kit hülyítek! -kurjantottam el magam. -One Direction koncertre megyek!

-One Direction koncertre megyünk! -ordította velem együtt, majd mind a ketten vonaglani kezdtünk az ülésünkben. Ezt a mozgást nem lehet máshogy nevezni.

-Tizenhét évesek. -forgatta meg a szemét Evelin, majd elnevette magát.

-Te is jössz! -mutattam rá idegbetegen.

-Tudom! -nevetett.

-Haj... -bámultam ki az ablakon rezignáltan. -Valamelyik meg fogja kérni a kezem.

-Na persze! -kommentálta Anna, Evi pedig csak magában röhögött.

-De nem, tényleg. Már látom magam előtt! Csinálunk egy közös fotót, én eljátszom mondjuk, hogy... elesem, erre Niall segít fölkelni és közben elkapjuk egymás tekintetét. Ő belém szeret és még aznap megkéri a kezem. -bólintottam büszkén, hogy ezt mind egyes egyedül terveztem el.

-És te... te nem szeretsz belé? -pillantott rám Evi, a saját újságja fölül.

-Nem. -hökköltem hátra. -Nekem ez már régen megvolt.

-Na akkor Abi, ha már ezt így eltervezted, akkor én is elterveztem valamit. Adok neked egy ilyet... -kotort ki a táskájából egy iPhonra való One Directionos tokot. -Erre kell nekem egy aláírás, meg erre. -adott a kezembe utána egy posztert. -Ja és kell egy olyan kép is, amin csak ők vannak rajta.

-Miért? -háborodtam fel. -Olyan kép miért nem jó, amin én is rajta vagyok?

-Mert... sokkal jobb ha csak ők vannak rajta! -veregette meg a vállam, miközben én próbáltam hű maradni a sértődöttségemhez. -De nincs semmi baj, ez nem a te hibád. -villantott felém egy fogszabályzós mosolyt, majd újra a telefonjába merült.

***
-Nézd a lábát! -böktem előre, mire Anna arra kapta a fejét.

-Most viccelsz! Még Dávidnak is jobb lába van annál.
Dávid a barátom és Anna nem igazán kedveli, mert már megcsalt egyszer Zsófival. Zsófi a mi közös ellenségünk kilencedik óta, amikor is ő minket libáknak, mi pedig őt fikának szólítottuk. Igaz, hogy ez a dolog oviban menő, de mi szerettük így csinálni és mivel Zsófi nem igazán az eszéről híres, nem kaptunk durvább jelzőket a libánál és ezért mi sem szólítottuk őt másképp. De azért, a fika egy kicsit jobb!

-Dávidnak jó lábai vannak! -védtem meg.

-Nekem az kell! -csillantak fel a szemei, miközben rá néztem, majd gyors a keze irányába kaptam a fejem. Egy hurkás komára mutatott.

-Legalább ha fázol melegen tart és ha kérsz, szerintem még ad is kölcsön. -vágtam oda neki, mire neki leesett az álla. Majd nekem is. -Ó igen... Abigél egyre jobb lesz! -beszéltem magamról harmadik személyben. -Egy/hatvan Anna részére! -emeltem a kezem a magasba, majd visszatettem a lábamra.

-Van az kilencven is! -dünnyögte, majd tovább üldögéltünk törökülésben a padon és vártuk, hogy bemondják a hangosbemondóban, hogy szállhatunk föl.

-Oké, akkor ezt nézd. -biccentettem jobbra, a tőlünk kettő székkel arrébb álló srácra. Magas volt és vékony, borostás és vakító fehér mosolyú.

-Hát nem tudom. -húzta el a száját. -Túl gizda.

-Egyszer túl kövér, egyszer túl gizda... -halkultam el folyamatosan, mert a jó lábú srác épp elhaladt előttünk. -Nem tudom... -agyaltam. -Szerintem jók a lábai. -jegyeztem már meg hangosabban, mert gondoltam úgy sem hallja meg a nyüzsgés miatt. Tévedtem. A srác hátra nézett, automatikusan a szemembe. Ő széles mosolyra húzta a száját, mire én egy csíkká préseltem azt és elkaptam a fejem. -Ő... -nevettem magamban.

-Elment. -mondta Evi, aki közben előttünk álldogált. -Lányok. -ingatta a fejét, mire mi összenéztünk és csak elröhögtük magunkat.

***

-A12. -meredtem a jegyemre, amin az állt, hogy hova kell ülnöm.

-Nekem A13. -mondta Anna.

-Na az jó, akkor egymás mellé ülünk. -mondtam vidáman.

-Nekem meg A14. Ha érdekel bárkit is. -mondta mögöttünk Evi. -Ugye tisztában vagytok azzal, hogy még mindig a csarnokban lennétek, ha nem mutattam volna meg, hova kell jönni.

-Szeretünk. -pislogtam hátra angyalian. Elvették a pulóverem és a jegyem, majd megmutatták hova kell ülnöm.

-Itt a maga helye. -magázott le a nálam közel húsz évvel idősebb nő. Tudom, hogy ez a munkája, de ez gáz. Még csak felnőtt sem vagyok.

-Köszönöm. -mondtam neki egy mosoly kíséretében, majd szó nélkül leültem oda, ahova mutatott. Én akartam az ablak mellett ülni. Itt a szélén rossz. Itt járkálnak majd el mindig a stewardessek és majd mindig meglökik a fejem, mikor alszom. Marha jó lesz.
Letettem magam mellé a táskámat és kikotortam belőle a telefonom, meg a fülesem, egy rágó kíséretében.
Valaki megütögette a térdem. Mikor fölnéztem, Evelin volt hátrahajolva az ülésből. Nem is figyeltem hogy közben ő is leült.

-Jó lesz neked ott egyedül?

-Mi? -ráncoltam a homlokom.

-Egyedül fogsz ülni! -térdelt fel Evelin mellől Anna és átnézett az ülésen.

-Te mit keresel ott? -kerekedtek ki a szemeim.

-A jegyem! -nevet. -Ide szól a jegyem!

-Mi? És akkor én egyedül ülök?

-Hát, vagy ha mázlid lesz, akkor nem egy öreg tatát fogsz ki, akinek folyik a nyála miközben alszik. -mondta elgondolkodva, miközben nekem egyre nagyobbra nyílt a szám. Mi? Csak azt ne! Inkább ülök egyedül, vagy egy olyan nő mellett akinek be nem áll a szája, mert akkor csak bedugom a fülhallgatóm és szevasz.

-De én ezt nem értem! Együtt vettük a jegyeket! Akkor miért én maradok egyedül? Miért nem vettünk akkor olyat, ahol úgy hármasban lehet ülni. -kérdeztem suttogva, ugyan is síri csönd volt a repülőn.

-Már csak itt voltak helyek! -fordult hátra Evelin.

-Jó de...

-Kérem csöndesebben. -hajolt le mellém egy kísérő, egy erőltetett mosoly kíséretében, mire én is megerőltettem magam. És bár az enyém az inkább vicsorgás volt mint sem mosolygás, azért bólintott egyet, majd  a nő vissza ment a vécék mögé.
Sóhajtottam egy nagyot, majd átültem az ablakhoz. Szarok a jegyemre.
A táskámat az ölembe tettem és elkezdtem benne kutakodni, ugyanis a fülesemnek csak az egyik végén volt gumi. Szóval a jobbosnak a gumija a  tatyómban kell, hogy legyen.
Nagyban dúrom a táskám, már minden került a kezembe, csak az nem, ami kéne. Gyűrű, szájfény, cukorka, tampon, kanál, toll és egy fél pár fülbevaló.

-Hát te meg vagy!? -tátogtam meglepetten, mikor rájöttem, hogy már mindenhol kerestem.
Érzékeltem, hogy megállt mellettem valaki, de nem igazán foglalkoztam vele. Tovább sűrítettem a markomba a táskámban talált dolgokat és örültem neki, mert egyre kevesebb dolog maradt benne.

-Öm, bocsi... de a helyemen ülsz. -szólított meg valaki. A mellettem álló -a szemem sarkából csak sötét alak- -ra néztem és ijedtemben mindent kiejtettem a kezemből.

-Uh, bocsi! Öm... basszus. -guggoltam le a cuccokért a földre, de túl szűknek bizonyult a hely, ezért nem tudtam, csak lehajolni értük. -Mindjárt visszaengedlek. -magyaráztam a jó lábú srácnak. Igen. Ő volt az. A csodába!
Lehajoltam a cuccokért és mikor már a táska fél tartalma újra a helyén volt, megpillantottam a tamponokat. Azt a rohadt!
Égő vörös fejjel kaptam utánuk és olyan mélyre süllyesztettem őket, hogy legközelebb azokat nem fogom megtalálni. -Szóval... -fogtam meg a rágom, a cukorkákat pedig egy egyszerű mozdulattal berúgtam Annáék széke alá, majd kimásztam onnan. -Bocsi. Öm... menj! -hessegettem szó szerint befele és közben az arcom színe olyan volt, mint egy frissen megsült ráké. A srác végig nézett rajtam, majd mosolyogva az orra alatt, beült a helyére. Amíg megvártam, hogy elhelyezkedjen, összetalálkozott a tekintetem a lányokéval. Evelin csak nevetve rázta a fejét, míg Anna az ujjait morzsolgatta. -Miért? -tátogtam felé, mire ő hallatott képzeletben egy gonosz kacajt. Láttam rajta! Még akkor is azt csinálta, amikor már leültem.
Óvatosan vissza helyezkedtem az A12-es székre és a táskámat az ölemben szorongatva bámultam Evelin székének a hátulját. Ennél már nincs rosszabb.

-Ez szerintem a tiéd. -mondta a srác, majd lehajolt és fölvett valamit. Csak add istenem, hogy ne egy tampon legyen, csak add, hogy ne az legyen! Felém nyújtotta. Az újonnan megtalált rég elveszett fülbevalóm. Értelem.

-Mh... köszi. -nyúltam utána, de ő elrántotta a kezét.

-Szóval, tényleg jók a lábaim? -ha az előbb azt mondtam, hogy már nincs rosszabb, akkor de... VAN! Lesápadva meredtem rá és elfelejtettem minden hirtelen eszembe jutó mondatot. Nem érdemlem én ezt meg! -Tessék. -mondta mosolyogva és ezúttal tényleg átnyújtotta nekem. Gondolom, látta rajtam, hogy az ájulás szélén állok.
Most válaszul csak bólintottam egyet, majd a fülemhez emeltem. De ekkor rádöbbentem, hogy van fülbevaló a fülemben, ezért úgy tettem, mintha csak a hajam akartam volna megigazítani és a táskámba dobtam.
Kihúztam a telefont a zsebemből és vadul gépelni kezdtem egy sms-t. Még nem szálltunk fel. Még nem hagytuk el Magyarország határát, szóval még minden ugyan annyiba kerül.

Abigél: Szerinted, mekkora mázlim van?

Anna: inkább nem mondok semmit. ez is rád vall. :D

Abigél: De nem én akartam így! Cseréljünk helyet!

Anna: nem. nagyon jó itt evelin mellett. barátnők leszünk. leváltalak. te mindig leégetsz.

Abigél: Nem vagy vicces! Na gyerünk, cserélj velem helyett! Te amúgy is jobban szót értesz a fiúkkal és ha te így járnál, én cserélnék veled helyet!

Anna: nem 

Abigél: Jól van!

Anna: Most megsértődtél? :O 

Abigél: IGEN! :(

-Te smileyt írtál? -vetődött át az ülésen Anna, mire én majdnem kifordultam az enyémből. A srác meg... ha nem szeretett bele Annába és nem kéri meg, hogy cseréljen velem helyet, akkor soha nem is fog beleszeretni és nekem kell az egész utat mellette töltenem és nekem fogják majd a stewardess-ek lökdösni a fejem a kis kocsijukkal. Hogy hogy nem halt még ki a világ a problémáimtól?

-Jézus. -meredtem rá, miközben félig a székembe voltam passzírozva. A srác kikerekedett szemekkel felém fordult, mire én is rá néztem. Igen, átérzem a problémáját. A baj csak az, hogy én három éve viselem el és még mindig nem voltam képes megszokni.

-Lányok. -szólt nekünk Evelin, mire farkasszemet nézve velem, Anna visszaült a helyére. Kifújtam a levegőt és a srác is leengedett. Szegény. Pedig szépek a fogai. Nekem is kéne fogszabályzó, de ez valahogy még nem jött szóba. Egy, tizenhét évesen már hova? Kettő, hogy mondjam meg anyáéknak? Három, tizenhét évesen már hova?

Kérem csatolják be öveiket. A gép hamarosan fölszáll!
Hallatszódott a hangosbemondóból és ekkor jött egy légiutas kísérő és elmutogatta, hogy ha baj lenne, hol találjuk a maszkokat, meg hogy lehet hátra hajtani a székünket és, hogy az előttünk lévő ülésére föl van szerelve egy kis kijelző. Azon lehet játszani, filmet nézni, zenét hallgatni, sőt még beszélgetni is azzal a személlyel például, akivel együtt jöttünk. Ez nekünk pont kapóra jött, mert szét lettünk ültetve. Így gyors beirkáltuk egymás kódját amit az ülésszámunkhoz adnak és már ment is a csevej, de gyors letettem róla, mert a srác igazából mindent látott belőle. Így becsatoltam magam és a szék karfáját szorongatva vártam, hogy végre fölszálljon a gép.

***

Nem is volt olyan rémes. Csak háromszor kezdett el izzadni a tenyerem. Mikor fölszálltunk, mikor leszálltunk és a kettő között egyfolytában!
-Komolyan mondom, ez volt egész eddigi életem legrosszabb három órája!

-Azért kibírtad! -nézett rám Evelin, mikor vártuk a szálloda előtt, hogy a taxis kipakolja a csomagtartóból a csomagjainkat. Egész ideáig meséltem.

-Életben tartott a tudat, hogy meet and greet jegyem van a fiúkhoz és, hogy meg fogom fojtani Annát!

-Hallom ám! -nézett rám durcásan Evelin másik oldaláról, mire én összehúztam a szemeimet.
A taxis kipakolt, Evelin kifizette, majd behúztuk a cuccunk a szállodába és bejelentkeztünk.
A The Rembrandt négy csillagos és valami gyönyörű. Nem voltam még Magyarországon ehhez hasonló hotelban!
Evelin itt is kifizette a tartozás másik felét, mert az elejét előlegben kellett, majd megkaptuk a szoba kulcsot és lifttel fölmentünk a másodikra. Itt az 54-es szoba volt a miénk, ami középúton volt a folyosón. Kinyitottuk és mikor beléptünk. -Azt a rohadt... -szólalt meg először Anna, ahogy mind a hárman letaglózva álltunk a nappaliban.

-Mennyibe is került ez? -fordultam félve Evelinhez, mert hirtelen megijedtem, hogy túlságosan is kizsákmányoltam apáékat.

-Ahhoz képest nem volt sok! -vont vállat és ezzel le is volt rendezve az egész. Bentebb mentünk. Én végig simogattam a kanapét meg a foteleket, míg Anna levágta magát a tévé elé és kapcsolgatni kezdte.

-Gyere Abigél! Megmutatom, hogy működik!

-Azt hiszem, egy tévét még én is tudok kezelni. -vágtam rá, háttal neki, miközben a fürdőt nézegettem.

-De ez angol nyelvű!

-Akkor nem is fogok tévét nézni! -jöttem ki a fürdőből. Nincs semmi bajom az angollal! Sőt, szinte imádom, hiszen London a kedvencem, de valahogy nem megy nekem...

-Ez az enyém! -kurjantotta el magát a hálóból Evelin, mire mi berohantunk. Az ágyak! A francba! Elfelejtettük, pedig megbeszéltük, hogy azzal fogunk versenyezni, ki választ először. Pechünkre egy francia ágyat stoppolt le.

-Akkor ez az enyém! -mondta Anna, nekem meg még időm sem volt szétnézni.

-És én aludjak az ablak mellett? -akadtam ki. -Na nem! Ültem a repülőn egy vadidegen mellett, akinek azt mondtam, hogy jók a lábai, de nem fogok kifeküdni az ablakba! London hideg és én könnyen megfázok!

-Oh, brühühű! -törölgette a szemét Anna. -Törődjél bele! -csúnyán néztem rá, majd ismét beadva a derekam, kisétáltam a bőröndömért, majd behúztam és elkezdtem kipakolni az ágyam melletti szekrénybe.

***

Este hét után lementünk és megvacsoráztunk. Volt svéd asztal, rengeteg minden közül lehetett választani, de mivel ez az első napunk közösen Londonban, így most sütivel akartuk megünnepelni ezt, ezért mind a hárman rendeltünk egy-egy adag aranygaluskát.
Miután megettük, még szétnéztünk a hotelban. Van egy hatalmas társalgó, ahol lehet szabadon filmet nézni, vannak medencék, van bár és játék szoba. De nekünk ezek mind fölöslegesek, mert az összes szabad időnket a hotelon kívül fogjuk eltölteni. Kilenc fele fölbotorkáltunk a szobánkba, majd mind megfürödtünk.

-Holnap mikor van a koncert? -kérdezte Evelin, ahogy körbe ültük egymást a franciaágyon.

-Háromkor kezdődik. -bazsalyogtam. -El sem hiszem, találkozni fogok velük. -dőltem a hátamra. -Látni fogom őket, hozzájuk fogok érni, érezni fogom az illatukat. Úgy fogok működni, mint egy fényképező gép, ami macróra van állítva.

-Ez elég bizarul hangzik. -fintorgott Evelin, aki most anyám helyett anyám. Nem tudom egyébként, hogy a szüleimnek miért volt fontos, hogy ő jöjjön. Gondolom úgy voltak vele, hogy kell, hogy legyen velünk egy nagykorú. És nem sokkal idősebb mint mi, így annyira nem gáz. Az meg csak hab a tortán, hogy lány, tehát könnyebb vele beszélgetni.
Még csevegtünk egy kicsit, majd én először saját magamon vettem észre, hogy aludnom kéne, így ezt nagy ásítások közepette adtam a tudtukra. Evelin erre azt mondta, hogy menjünk akkor aludni, Anna pedig, hogy tegyem a szám elé a kezemet meg, hogy mossam meg megint a fogam, mert büdös a szám. Ekkor ijedten Evelinre néztem, aki csak megrázta a fejét, de a biztonság kedvéért megint elmentem és megmostam a kusza fogaim.
És holnap... hát holnap találkozok velük! VELÜK! Annyira régóta vártam már erre! Nem is tudom, hogy tudok-e majd aludni az este. Pedig kéne, nem állhatok holnap eléjük úgy, hogy zombi vagyok. Na meg a képek!
Csak bámulok kifele az ablakon. Ahhoz képest, hogy Londonban vagyunk, meleg van és nem bántam meg, hogy én kaptam az ablak melletti ágyat. Tökéletesen látom a várost. A sötét fényben az apró világosokat, az elsuhanó autókat és a haza fele, vagy épen éjjeli munkára igyekező embereket. London olyan hatalmas és kiismerhetetlen. Úgy érzem, elvesznék benne egymagam, ezért örülök, hogy jött velünk Evelin. Itt minden olyan gonosznak látszik és mindentől ódzkodok. Persze, a huszadik nap végére ez mind már nem így lesz és szinte tudom, hogy életem végéig itt akarok majd maradni, mert ez mindig így szokott lenni. És itt is maradnék!
Elképzelem a holnapi találkozást! A fiúkat! Hogy milyen magasak lehetnek hozzám képest. Hogy milyen a hangjuk élőben, milyenek az arányaik, milyen az arcuk. Lehetetlennek tűnik. És még is sikerült. Három évet kellett várnom rá, de itt vagyok! O2 Aréna, holnap megyek!