4 - 5 - 6. Nap: Mindenben ő.

4. Nap

Szét fog robbanni. Szét fog robbanni a fejem. Egyszerűen nem bírom. Az arcomhoz kapok és próbálom eltalálni, hogy mi történhet velem. Nyelek egy nagyot. A torkom ki van a száradva, a mandulám pedig valószínűleg bedagadva. Fáj és valami undorító íz van a torkomban. Megfáztam. És lázas vagyok. Ez tuti.

-Evelin! -nyöszörögtem az ágyamban, de rá kellett jönnöm, hogy még alszanak. Kinyitom a szemem és sötét van a szobában. Még kint is sötét van. Az éjjeliszekrényemre tett telefonért nyúlok és megnézem az időt. Fél négy. Még alszanak. Még nekem is aludnom kéne. -Evelin. -próbálkozok meg megint a lehetetlennel. De semmi. Túl mélyen alszanak.
Sóhajtok egy nagyot, majd a telefonomat megragadva kisétálok a konyhába. A pultra tett elsősegély zacskóban kezdek kutakodni, amit direkt mi hoztunk magunkkal és azonnal rátalálok a Panadolos dobozra.
Beveszek egy szemet egy pohár víz kíséretében, így még a torkom is megköszöni. Kifáradva huppanok le az egyik konyha székre. Arra, amelyiken tegnap Evelin ült. Arra, amelyik háttal van az ablaknak. Fölhúzom a térdeim és rájuk fektetem a fejem. Az ablakot kezdem nézni. Még szaladgálnak rajta esőcseppek, de ezek már azok, akik elfáradtak az ablakon kapaszkodásban és inkább lecsúsznak. Nagyon rosszul érzem magam. Eszembe jut Harry és a telefonomért kapok. Mi lesz akkor az ebéddel? Ő azt mikorra tervezte? Remélem, hogy nem mára, mert ma ha akarnék sem tudnék elmenni.
 Megnyitom a beszélgetésünket annak ellenére is, hogy nem jelzett bejövő üzenetet. Biztos ami biztos, de igaza van a telefonnak. Harry nem írt nekem. Ő is alszik. Minden normális ember alszik ilyenkor. És ettől felbátorodva kiírok egy tweetet.

"A normális emberek alszanak ilyenkor. Én nem tudok aludni."

Nyűglődve visszateszem az asztalra a telefonom és tovább bámulom az esőcseppektől homályos ablakot, amikor is rezegni kezd a telefonom. Mivel csak twiterre vagyok bejelentkezve, ott kellett, hogy történjen valami, így mint egy idegbeteg kapok a készülék után.
Még föl se oldottam a zárat, amikor már olvasom a telefon képernyőjén az értesítést, hogy Harry írt nekem.Vadul kezd dobogni a szívem, ahogy a kis ikon elhúzásával megnyitom az üzenetet.

Harry: Én sem vagyok normális! -el kell mosolyodnom ezen. Ő sem alszik. De vajon miért?

Abigél: Hogy hogy nem alszol?

Harry: Korán kellett kelnem. -ennyivel lezavarta az egészet, de engem továbbra is furdal a kíváncsiság.

Abigél: Munka? -egyszerűen nem jutott más az eszembe. Muszáj volt, fönt akartam tartani a beszélgetésünket.

Harry: Olyasmi. De te miért nem alszol? -és végre. Erre vártam. Most elpanaszolom neki, hogy mi bajom van, de ekkor eszembe jut valami. Nem szabad nagyon megnyilnom előtte, mert akkor könnyen kaphatónak fogok tűnni.

Abigél: Nem igazán érzem jól magam. -az alsó ajkamat harapdálva várom a válaszát és azon imádkozok, hogy olyan válasz legyen, amin látszódik, hogy törődik velem. Azt szeretném, hogy törődjön velem!
 Állítsd le magad Abigél! Otthon vár a barátod! És mivel elég kicsi az esélye a "te és Harry" kombónak, inkább a Dáviddal való kapcsolatodat egyengetném. És miért beszélek már megint magamról harmadik személyben? Le kell szoknom erről.
 Megrázom a fejem és a telefonomra pillantok. Írt. De még mielőtt elolvasom az üzenetét, megpróbálom elképzelni azt, hogy honnan írta. Azt mondta, hogy dolgozik. Vagy is, hogy olyasmi. Akkor lehet akár otthon is. Talán az ágyában fekszik, vagy a kanapén ül a dalszövegek fölött és miközben azokat kéne tanulnia, nekem ír twitteren, egy gyönyörű mosollyal az arcán. Pont olyannal, mint amilyet tegnap többször is láthattam. Mint amikor megmutatja a gödröcskéit.

Harry: Mi a baj?

Abigél: Szerintem megfáztam.

Harry: Biztosan az eső miatt. -írta, mire nekem mosolyra húzódott a szám.

Abigél: Szerintem is. -ezután sokáig nem ír és nekem megint eszembe jut, hogy nem igazán érzem jól magam. A fejem a hideg asztalra döntöm és várom, hogy végre hasson a gyógyszer. Úgy tíz perc után, a telefonom újra rezegni kezd.

Harry: Mit csinálsz?

Abigél: Várom, hogy hasson a gyógyszer.

Harry: Annyira rosszul vagy, hogy gyógyszert kellett bevenned?

Abigél: Lázas vagyok és fáj a torkom is. Nincs kedvem egész nap teán élni.

Harry: Pedig a házi gyógymód többet ér. Higgy nekem.

Abigél: De tovább tart a gyógyulás és nekem nincs kedvem egy hetet elvesztegetni Londonból. Olyan régóta vártam arra, hogy itt legyek és most nem akarom elfecsérelni az időm.

Harry: Nos ez igaz. És London nagyon szép! Bár Holmes Chapel-nél semmi se szebb.

Abigél: Holmes Chapel. Ott születtél?

Harry: Meglepődöm, hogy kérdezed.

Abigél: Miért?

Harry: A koncertemen voltál.

Abigél: És? Attól még nem biztos, hogy tudtam. -írom neki, bár az igazság az, hogy nagyon is jól tudtam. El tudom sorolni azt, hogy hol születtek mindannyian, hogy mikor, hogy hogy hívják a szüleiket és stb, de ezt nem akarom neki elmondani, mert akkor azt hinné, hogy én is egy ugyan olyan rajongó vagyok, mint a többi. Pedig én nem vagyok.

Harry: Tudtad?

Abigél: Nem! Nem tudtam. De most már tudom.

Harry: Nahát. -sokáig nem ír vissza, majd akkor is csak ennyit nyög ki.

Abigél: Valami baj van?

Harry: Nincs!

És ezzel befejeztük a beszélgetést. A napsorán még beszéltünk jó párszor, többé-kevésbé fontos dolgokról. Elmeséltem, hogy én hol születtem, hogy mikor, hogy hogy hívják a szüleim, van-e háziállatom meg ilyesmi.
 Otthon maradtam. Evelin és Anna elmentek és London egyik újabb részét járták be, de se én, se Evelin nem akarta, hogy ilyen állapotban sétálgassak, mert csak rosszabbul lennék. Ilyenkor a legjobb, ha az ember nyomja az ágyat.
 Ahogy múltak az órák és egyre többet meséltünk egymásnak magunkról, Harry úgy lett egyre törődőbb. Többször kérdezett rá arra, hogy hogy érzem magam, hogy mit ettem vagy ittam, vagy épen mikor a láz gyötört, tanácsot adott, hogy tegyek a hónom alá hideg vizes ruhát.
 És bevált!
 Egyre kedvesebb és nyíltabb lettem vele én is! Megmutatták magukat az első smileyek és mikor egyszer-kétszer nagyon reménytelenre sikeredett a beszélgetés, földobtuk pár csípős beszólással. És élveztem. Ezt is élveztem.
 Élveztem, hogy nem tudom, hogy hol van, de még is olyan volt, mint ha itt ülne velem szemben és hangosan, szavakba öntve váltanánk a beszélgetést. Mint ha nem lettek volna akadályok és kételyek előttünk. Nem volt mit vesztenünk, mert nem ismertük egymást.
 A szavak lazák voltak és nem törődtünk velük. Egy idő után már az sem volt fontos, hogy nagybetűvel kezdjük a mondatot vagy, hogy a végére kell az írásjel. Csak elvoltunk. Mint kettő felnőtté váló kamasz.
 Egy, aki hivatalosan már az, bár saját kijelentése szerint még nem érzi magát annak és még nem is akarja és egy másik, akinek van még egy éve. És élnek.

 Ücsörögtem az ablakban. Az elsuhanó autókat figyeltem és nem igazán gondoltam semmire. Jó volt végre egy kicsit kiüríteni az agyam és az autók mellett, a legördülő vízcseppeket is figyelni. Mert igen, újra esni kezdett az eső és itt az ablak mellett hideg lett. Magamra húztam a bordó, rojtos szélű plédem, amit direkt magammal hoztam otthonról és belebugyoláltam magam. Mélyen beszívtam az illatát. Az ágyam illata. A párnámat és a takarómat éreztem. Majd mikor egy sóhajtás közepette újra az ablakra néztem, egy gyorsan lefolyó, kövér esőcseppről eszembe jutott Ő.
 Már megint ő. Hogy nem tudom kiverni a fejemből? Hogy van az, hogy folyton rá gondolok és mindenről ő jut az eszembe. Pedig nem sok mindenhez köthetem. Egy színpadhoz, vagy a bódéhoz a téren, esetleg egy padhoz. Kettőhöz is. Egyikhez, ahol ott hagytam és egy másikhoz, ahol leült mellém és kiengesztelt. Vagy a kocsijához. Vagy az ajándéktárgyakhoz, amik még mindig a táskám legalján pihennek.
 Semmihez sem tudom kötni mi? Hirtelen fölsoroltam több mint három dolgot. És ez idegesít.
 Idegesít és aggaszt. Idegesít, hogy tényleg bárhova nézek ő ott van és muszáj elképzelnem vele az adott szituációt. És aggaszt, mert ott van nekem Dávid. De Harry és köztem nincs semmi! Akkor miért aggaszt? Nem történt semmi és nem is fog. Dávid pedig otthon vár és én úgy fogok haza menni, hogy nem történt semmi. Mint mindig. Én maradok és hagyom, hogy a dolgok sodorjanak magukkal.

5. Nap

-Na végre! -nyögött fel Anna, mire végre sorba kerültünk a Madame Tussauds-nál. Közel egy órát álltunk sorba.
 Sokkal jobban vagyok. A torkom még mindig kapar és a Panadolt is szedem, hogy ne fájjon a fejem, de legalább nincs lázam és így kényelmesen és önfeledten tudok sétálgatni London utcáin, vagy éppen a viaszmúzeumban.

Elvették tőlünk a kabátjainkat, ugyanis a nyár ellenére, itt esett az eső. Megint. Kaptunk sorszámot, hogy hol fogjuk megtalálni őket, ha végeztünk, aztán egy folyosón elirányítottak minket egy nagy ajtóhoz, majd azt belökve elénk tárult a kiállítás. Mint ha álmodtam volna, olyan volt. Minden fele hírességek, a legjellegzetesebb beállásukban, ruhájukban, környezetükben. Késztetést éreztem, hogy körberohanjak és összefogdossam az összes bábut, de mivel volt egy sorrend, ahogy kellett haladnunk, így csak szép sorjában csodáltam meg őket. Lett képen Beyonce-val, a The Beatles-el, Arnold Schwarzenegger-el (ezt csak is apa miatt), Charlie Chaplin-nel és még sorolhatnám. A hatalmas izgalomban teljesen megfeledkeztem Harry-ről. Arról, hogy ő van és lehet, hogy írt nekem. Megfeledkeztem a One Direction-ról és arról, hogy a szobraik a közelemben vannak. Egészen addig, míg át nem mentem egy árkád alatt és egy vörös téglákkal kirakott, 1D feliratos fal előtt találtam magam. Hol vannak ők, ha nem mindenhol? Kérdezem én! Én aki fönt voltam velük a színpadon, akinek közös képe van velük, aki találkozott Harry-vel és akit majdnem megcsókolt Harry! Harry, Harry, Harry! Abigél! A múzeum! A fiúk!
 Egy másodperc töredéke alatt kaptam a fejem balra és kiugrottam az árkád alól. És ott voltak előttem. Ültek egy padon és mosolyogtak rám.
 Ekkor megvilágította őket valami angyali fény és különös ének hangot is hallottam, de gyors megráztam a fejem és egyszerűen közelebb léptem hozzájuk és Harry arcára tettem a kezem. Megtettem. Lehunytam a szemem és csak fogtam az arcát. Megmozdult bennem valami. Különös érzés lett úrrá rajtam és liftezett a gyomrom. Azt hiszem, erre az érzésre mondják azt, hogy pillangók repkednek a gyomorban. Repkednek? Ezek inkább versenyautósat játszanak. Magam elé képzeltem az élő Harry-t. Annyira valósághű volt. El hittem.

-Ő... Abigél! Minden rendben? -figyeltem föl Anna hangjára, mire kipattantak a szemeim.

-Mi? Igen! Persze! -kaptam el a kezem Harry arcáról.

-Mit műveltél? -kérdezte összeráncolt homlokkal.

-Hát én csak... ő... csak... megnéztem, hogy nem-e elolvad. -magyaráztam.

-És? Mire jutottál? -tette csípőre a kezét.

-Hát... megmarad. -bólogattam. Nevetve megrázta a fejét, majd a kezembe nyomta a telefonját és megkért, hogy fényképezzem le az összes fiúval. Niall-hez, Zayn-hez, Harry-hez és Liam-hez oldalról oda tudott ülni, viszont Louis mellé nem ment, ezért leguggolt elé, de a végeredmény magáért beszél. Én is megkaptam a saját fényképeimet, de Harry-t hagytam utoljára. Leültem mellé a padra és csak kihúzva magam mosolyogtam a kamerába, mire Anna leengedte a kezében tartott készüléket. -Valami baj van? -bámultam rá, mire ő csípőre vágta az egyik kezét.

-Harry-vel sétáltál a városban. Akkor nehogy már csak úgy leülj oda mellé. Gyerünk! Tedd a kezed a combjára! -mutogatott, mire vonakodva megtettem. -Most fordulj egy kicsit felé és adj egy puszit az arcára. -hadonászott tovább, én pedig elhúztam a szám. Hányan adhattak már puszit az arcára? Fúj! -Gyerünk! -sürgetett, mire megvontam a vállam és ajkaim az arcára nyomtam. Kemény volt és így egy kicsit kiábrándító, de ha nagyon erősen hunytam le a szemem és magam elé képzeltem Harry-t, még talán hihetőnek is tűnt.

Délutánra rendesen elfáradtunk és megint fájni kezdett a fejem, ezért inkább haza mentünk. Otthon bekaptam egy gyógyszert és öt órakor leültünk megebédelni. Nem voltak sokan a hotel ebédlőjében és mi sem beszélgettünk sokat. Legalább is én nem. Folyton járt az agyam valamin. Leginkább Harry-n. Szituációkat képzeltem el vele. Mi lenne, ha...

-Minden rendben? -zökkentett ki a sült krumpli piszkálgatásból Evelin hangja. Felém voltak fordulva és kérdőn néztek rám.

-Mi? Igen, persze! -tettem le magam mellé a kezem, amin könyököltem.

-Jól vagy? -szúrt Evelin közben még egy sült krumplit a villájára.

-Persze, persze! -bólogattam és kicsit eltoltam magamtól a tányérom.

-Alig ettél. -biccentett felém.

-Csak, nem érzem túl jól magam. -ráztam meg a fejem egyszerűen, majd kitoltam a székem. -Ha nem baj, akkor most fölmegyek.

-Nem, persze. -mondta, majd kikotorta a táskájából a hotelszobakulcsot és a kezembe nyomtam.

-Bocs. -nyögtem oda, majd szédelegve elbotorkáltam a liftig, utána pedig a szobánkig. Mikor beértem, csak levágtam magam a nappaliban a kanapéra és magam elé húztam a laptopot. Első dolgom volt twitterre föllépni és megnyitni az üzeneteket. Harry írt.

Harry: Itt vagy?
Harry: Akkor, majd írj ha visszajöttél.
Harry: Képzeld, ma voltunk a srácokkal ebédelni és elmentünk a téren a kis bódé előtt.
Harry: Akkor majd írj!

El kellett mosolyodnom, ahogy nem bírt várni és eszébe jutottam.

Abigél: Na szia, itt vagyok! A Madame Tussauds-ban voltunk.

Harry: Igen? És, mit láttatok? -szinte azonnal válaszolt. Ez annyira boldoggá tett, hogy visszafojtott levegővel ugráltam a kanapén.

Abigél: Hááát... amcsi sztárokat.

Harry: És nem volt köztük véletlenül egy fiúbanda?

Abigél: A The Beatles-re gondolsz? Mert de igen, láttam őket.
Abigél: Sőt, még fényképem is van velük.

Harry: Nem rájuk gondoltam. :( -egyszerűen nem tudtam mit gondoljak. Csak mosolyogva ráztam a fejem és próbáltam elhinni, hogy ez velem történik meg. Valamit válaszolnom kellett rá. Valamit ami nem annyira egyszerű. Ezért bátorkodtam csatlakoztatni a gépemhez a telefonom és elküldtem Harry-nek azt a képet, mikor az arcára nyomok egy puszit. Épp csak rányomtam a kurzorral a "küld" gombra, mikor eszembe jutott a nyomulás és a könnyen megszerzés.

-Jaj ne! -kaptam a fejemhez és kattintgatni kezdtem. -Nem! Nem, nem, nem, nem, nem, neeem! Ez nem lehet! -megtaláltam az üzenet törlés opciót. Már ki is választottam az aktuális képet, hogy törölje a beszélgetésből, amikor meg jött a válasz. Nem mertem lenézni. Nem mertem megnézni mit küldött. Gondolom csak egy smileyt, ami annyi takar, hogy örülök, hogy megismertelek, de ugyan olyan vagy, mint a többi. Vagy, épp elköszön azzal az átlátszó kifogással, hogy dolga akadt. Jaj ne! Mit tettem? Itt kellett volna, hogy legyen Anna! Mert akkor megkérdeztem volna és azt mondta volna, hogy ne küldjem el! Elrontottam. Mindent elrontottam. Elrontottam az esélyem Harry Styles-nál.
 Várjunk csak! Milyen esélyről beszélek? Nekem ott van Dávid. Dávid, akinek kék a szeme és szőke a haja. Aki egy igazi szőke herceg fehér lovon.
De egyszer megcsalt.
Viszont azt mondta megbánta és azóta sokkal szorosabb a kapcsolatunk.
De ha olyan, attól még találkozhatok Harry-vel!? Ugye? Hiszen ő Harry Styles!
 Meg kell néznem az üzenetét. Megadóan klikkeltem rá a "mégse" gombra, majd lentebb görgettem a beszélgetést és elolvastam az üzenetet.

Harry: Ez nagyon tetszik! :D -nem hiszem el, hogy ezt írta! Harry ezt írta nekem!

-Úristen! -sikítottam föl és könnyekkel a szememben figyeltem a képernyőt. -Ó-te-jó-isten! -pattantam föl és ugrálni kezdtem a szobában! -Uram isten, uram isten! -össze-vissza toporzékoltam a szobában.

-Szerintem bajok vannak. -hallottam kintről, utána pedig azt is, hogy a másik kulcscsomó a zárba csúszott. Az ajtó kinyílt és ott álltak ketten, értetlenül.

-Azt mondta, hogy tetszik neki! -visítottam, mire Evelin pisszegve becsukta az ajtót.

-Nem is vagy te beteg! -ment a laptophoz Anna, én pedig messziről, köröm rágva figyeltem a reakcióját. Föntebb görgetett párat, majd láttam a szemén, ahogy végig szalad a sorokon, majd az álla lassan leesik. -Ezt nem mondod komolyan! -nézett rám.

-De! -haraptam be az alsó ajkam egy visszafojtott nevetés közben.

-Úristen! -ugrott oda hozzám, majd együtt, a kezünket lóbálva ugráltunk össze-vissza a nappaliban. -Szerelmes beléd! Úristen! Én leszek a gyereketek keresztanyja! -lelkesedett.

-Na azért ennyire ne siessünk előre! -torpantam meg, majd kedvetlenül visszaültem a laptop elé. -Hisz... nekem ott van Dávid.

-De megcsalt!

-Fél évvel ezelőtt. -ingattam a fejem.

-Haj... nem akartam megmutatni. -kezdte Anna, mire elfogott egy rossz érzés.

-Mit? -egyenesedtem föl és a kanapéról felé dőltem. Ő kikapta a zsebéből a telefonját, majd vadul lapozgatni kezdte.

-Tessék. -lépett hozzám és a kezembe nyomta a telefont. Lefényképezte a képernyőt, így ugyan azt olvashattam vissza, amit akkor látott, mikor készítette a dokumentumot.

Zsófia Ágoston frissítette az állapotát: Milyen jó volt ma veletek! -itt: Budapest Árkád. Dávid Kovács, Helga Nagy és Frank Vince társaságában.
Hozzászólások: Helga Nagy: Nagyon adta! <3
                        Frank Vince: Persze, főleg mikor rám borították a kólát.
                        Helga Nagy: De Dávid szíves örömest kölcsön adta a pólóját. Igaz Dávid? :D
                        Zsófia Ágoston: És neki legalább volt mit fogdosni a hasán. :$
                        Frank Vince: Köszi azért!
                        Dávid Kovács: Azért nem kell túlzásokba esni.

Ezt nem hiszem el. Mit akar ez jelenteni? Hogy Zsófi Dávid hasát simogatta? És Helga is! És hogy Dávid hagyta? Meg amúgy is, nekem Dávid azt mondta, hogy nem akar többet Zsófival találkozni!
 Utálom Zsófit. Keresztbe tesz nekem másodjára is és nem csak engem, hanem Frankot is megalázza. Pedig Frank a legjószívűbb ember a világon. Nem is értem, hogy hogy lehetett Zsófiékkal. Franknak vagy egy húga és mindig kedves vele. Leül és játszik vele, átmegy a boltba és vesz neki édességet és még a haját is be tudja fonni. Velem is mindig kedves és nagyon jókat szoktunk beszélgetni, mikor jön Dáviddal hozzánk. Barna, kusza, egyenes haja van, ami néha a szemébe lóg. Nem az a Justin Bieber-re fésült, hanem olyan, ami mindig úgy áll, mint ha össze fújta volna a szél. Na és a szeme. Világos kék, sőt szürke. El lehet benne veszni. Mikor beszélek hozzá, nem kell azon aggódnom, hogy a kusza fogait nézzem -amik egyébként nagyon jól állnak neki- mert a szeme szinte vonz. Nem szebb a Dávidénál -de ez persze csak viszonyítás kérdése- viszont sokkal tisztább.
 És ebben a pillanatban talán még mérgesebb vagyok azért, mert Frankot megalázták, mint azért, hogy Dávid velük volt. De nem tudok mit csinálni. Ezért nem írhatok rá, még akkor sem, hogy ha a barátnője vagyok. Pedig ez egy elég nyomós indok. Én itt vagyok, ők pedig ott. A kezem meg van kötve.

Az órák hosszabbnak tűnnek és mint ha az éjszaka is sötétebb lenne. El van borulva és mindez csak rátesz még egy lapáttal az egészre.
 Az egész alatt azt értem, hogy rám, Harry-re, Dávidra és minden másra. Az idő is rátesz magára, én pedig tojok az egészre.
 Csak aludni akarok. Ki akarom magam pihenni, majd elfelejteni az összes gondom és bajom és bejárni egész Londont. Nem akarok találkozni Harry-vel, csak meg akarom nézni álmaim városát úgy, hogy nem rondít bele semmi. Attól félek, hogy Harry és Dávid mindent el fognak szúrni. Be fogják piszkítani az én városom és meg fogom utálni. El fog menni a kedvem az egész francos Londontól. És a fiúktól is.
 De a fiúkat most már szűkítsük le egyes szám, harmadik személyre. Ő rá. Dávidra. Mert Dávid most nem csalt meg és nem is fog. Dávid szeret engem és én is szeretem őt. A másik Ő, amitől lesznek ők ŐK, pedig el van felejtve. Már nem is tudom, hogy ki csókolt meg majdnem és, hogy ki írt nekem twitteren.
 Tényleg a twitter. Jelzett a telefonom. Harry írt.
 Ökölbe kell szorítanom a kezem és nagyot kell nyelnem, hogy leküzdjem a vágyat, hogy a telefonomért nyúljak. Erősen koncentrálok az ablak másik oldalára, ahol magam alatt látom a még este tízkor is nyüzsgő utcát.
 Csak semmi elgyengülés Abigél. Erősek vagyunk és kibírjuk. Tudod mit? Lépj ki twitterről! És ne is köszönj el Harry-től. Most az egyszer ne az legyen, amit ő akar. Bólintottam egyet és megragadtam a telefonom. Föloldottam a zárat, majd megtorpantam. De miért beszélek mostanában magamról harmadik személyben?
 Megráztam a fejem és egy egyszerű mozdulattal kijelentkeztem twitteről.
Viszlát gond, üdv mosoly!

6. Nap

-Nagyon korog a gyomrom. Csak haladjunk már! -nyöszörgött Anna a Nando's egyik asztalánál, miközben vártunk a rendelésünkre.

-Nyugalom, mindjárt hozzák. -csitította Evelin, miközben mind a hárman a telefonunkat böngésztük. Kihasználtuk az ingyen wifit. Persze én a közösségi oldalak helyett letöltöttem pár játékot. Mondjuk a Pou-t, egy rajzolósat és egy ingyen letölthető könyvtárat. Remek kis történetek vannak itt, amik pont arra jók, ha ülök a buszon, vagy az eső miatt a hotelszobában és unatkozom, akkor azt olvassam. De most inkább rajzolgatok. Érett tizenhét éves.

 Egy darabig szórakoztam azzal, hogy az összes színnel egy helyre húztam vonalakat, majd bordóval kezdtem irkálni a nevem. Aztán a nevem alá csatlakozott egy plusz jel, az alá pedig a "Dávid" felirat. Majd valamiért az ujjaim arra vittek, hogy a "vissza" gombra nyomjak, és fölfirkantsam a képernyőre a "Harry" nevet. A második r-nél megakadtam. Mi? Nem! Vissza, vissza, vissza, vissza. Majd újra a képernyőre írtam a Dávid nevet.

-Na, jön már. -mondta kedvesen Evelin és mind a pult felé kaptuk a fejünket, ahova ki lett rakva az általunk rendelt kaja, majd a felszolgálók érte mentek és kihozták nekünk. Jó étvágyat kívántak, mi pedig neki fogtunk falatozni.

 Épp elpusztítottam a két rántott sajtom egyikét és a sült krumplim felét -fő a változatos étkezés- mikor egy óvatos köszönést hallottam. Először nem is foglalkoztam vele, tovább szurkáltam a villámra a sült krumplit, csak mikor fölnéztem, akkor láttam meg, hogy az a bizonyos halk köszönés, nekem szólt és mellé egy kedves, most már egyenletes mosoly volt címezve. Pislognom kellett párat, hogy tisztázódjon bennem ki áll előttem és mikor ez megtörtént a villa szó szerint kiesett a kezemből és úgy néztem az élő nagyságban előttem álló Niall-re.

-Szia! -köszönt megint és nekem el kellett mosolyodnom, hogy bár tudom mit jelent, nekem ez akkor is csak egy "háj" -nak hallatszódik.

-Szia! -nyögtem neki vissza kikerekedett szemekkel.

-Hogy vagy? -kérdezte, miután látta, hogy nálam képszakadás van. Nem bírtam megszólalni, ezért Anna krákogott egyet és letéve a villáját, a tányéromra helyezte az enyémet. Össze tartármártásoztam a terítőt.

-Ő... köszönöm jól. -mosolyodtam el végül és láttam Niall-ön is, hogy föllélegzik.

-Annak örülök. Öm... mi még nem találkoztunk. -nézett végig a lányokon, mire azok fülig érő mosollyal bólogattak. -Niall vagyok.

-Én meg Evelin.

-Tudom. -nyújtotta Evelin a kezét Niall felé, miközben Anna a fejét fogva vigyorgott. Jesszus. Rosszabb mint én.

-És te... -próbálta kiszedni Niall Annából a nevét.

-Anna. -mondta meg helyette Evelin. Erre most én sem voltam képes.

-Leülsz egy kicsit? -kérdeztem meg és azt hiszem, hogy három lyukat ejtettem most a mellkasomon. Képzeletben. 

-Ha nem zavarok. -nézett Evelinre, mire az nagy Angol tudásához híven mondta neki, hogy minket nem zavar és, hogy húzzon ide egy széket, majd miközben Niall cselekedett, elkerekedett szemekkel rám nézett.

-Mi van? -tátogtam felé, mire ő megrázta a fejét.

-Mit csináltok? -fújta ki magát ismét Niall, miután szerzett egy szabad széket.

-Ebédelünk, aztán megyünk várost nézni. -mondta Evelin, mire Niall bólintott.

-És te? -kérdeztem tőle, miközben megtöröltem egy szalvétával a szám.

-Stúdiózunk, csak ebéd szünet van. -emelte fel a kezében tartott zacskót. Most egy pillanatra mind elhallgattunk. Senki nem tudott mit mondani. Vészesen kerestem az agyamban egy megfelelő téma után, hiszen ki akarná, hogy Niall elmenjen? A válasz senki! Legalább is én nem! -A városnézésről jut eszembe. Milyen volt Harry-vel? -fordult felém, mire nekem megállt a szívem. Harry elmesélte nekik? Jó mondjuk ez hülyeség, hisz mindent megbeszélnek egymással -gondolom- és a menedzsmentjének is be kell számolni, hogy mit csinál.

-Jól éreztem magam. Nagyot sétáltunk. -bólogattam mosolyogva.

-Mondta, hogy megijedtél a paparazzóktól. -mondta, mire összeszorítottam a fogsorom és vártam a kellő drámai hatást, ahogy majd Evelinék fognak rám nézni. Sikerült. Evelin félre nyelte a falatot és fuldokolva próbált a vizéért nyúlni, miközben Anna a kezében tartott késsel és villával bámult felém. Hupsz, valamit elfelejtettem megemlíteni.

-Paparazzók? -kérdezte Evelin, magyarra átváltva.

-Ő... egy kicsit, szokatlan volt. -válaszoltam Niall-nek, miközben behúztam a nyakam és próbáltam eltűnni Evelin pillantása elől.

-Elhiszem. -vont vállat Niall. -Én még mindig nem igazán szoktam meg őket. Egyébként, Harry mondta, hogy nem írtál neki vissza. -na most rajtam van a sor, hogy megfulladjak. Próbálom visszanyelni a könnyeimet, amik a köhögés miatt buggyantak ki.

-Mi van ma a kajával? -kérdezte Anna magyarul és a saját tálját kezdte szuggerálni, mire Niall felé nyújtogatta a nyakát. Nem értette, hogy mit mond.

-Micsoda? -néztem rá és a szemembe nézett.

-Hát, csak mondta, hogy beszéltetek és, hogy aztán kora este óta nem írtál neki vissza.

-Öm, csak lemerült a telefonom. -A csodába Harry! Miért kellett visszacsúsznod a képbe? Pedig eddig olyan jól elvoltam nélküled. Niall a telefonomra nézett a válaszom kapcsán, ami a tányérom mellett nyugodott. Ijedten Evelinre néztem, aki kapcsolt.

-Büntiben van estig, mert nem fogadott szót, ezért addig nincs se twitter, se facebook. -darálta le a szavakat egymás után Niall-nek, mire ő csak bólogatott. Én is bólogattam és próbáltam eljátszani, hogy nagyon szégyellem magam. Niall aztán Evelin-ről rám nézett és egy komisz mosolyt váltott velem, mire nekem is rögtön fültől fülig szaladt a szám.

-Hát, nekem most már mennem kell. -szedte ki a telefonját a zsebéből, majd ránk nézett.

-Rendben, örülök, hogy találkoztunk. -mondtam kedvesen, mire ő hitetlenül rám meredt.

-Én örülök, hogy találkoztunk. -kitolta a székét, majd Annáékra nézett. -További jó étvágyat és aztán este írj Harry-nek. -mondta csöndesen, majd a szemére húzta a napszemüveget, a fejére dobott egy fullcap-et és arra rá a pulcsija kapucniját, majd sarkon fordult és távozott a vendéglőből.
Mi köpni nyelni nem tudtunk a történtek láttán, csak emésztettük a dolgokat. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment.

Muszáj volt. Muszájnak éreztem, hogy bejelentkezzek twitterre és megtettem. Az üzenetek volt az első dolgom amit megnyitottam és Harry képe fogadott.

Harry: Itt vagy?
Harry: Jól van, akkor majd írsz.
Harry: Eltűntél és mivel éjfél van, nem hiszem, hogy írni fogsz, jó éjt.
Harry: Jó reggelt, hasadra süt a nap! Oké, ez enyhe túlzás mert négy órakor még mindenki alszik, de én nem tartozok közéjük. Ma stúdiózunk, ezért megint korán keltem.
Harry: Majd írj ha vagy.

Az utolsó üzenetét ma délelőtt tízkor küldte, most pedig este nyolc van. Egy szemétládának érzem magam, pedig nem kéne.

Abigél: Szia Harry! Bocsi, csak büntiben voltam. -írtam azt neki, ami Niall-nek lett mondva. Azonnal jött a válasz.

Harry: Na végre, azt hittem elnyelt a föld.

Abigél: Engem? Én lennék az utolsó, akit elnyelne.

Harry: Miért?

Abigél: Nem tudom, csak most nem érzem jól magam.

Harry: Még mindig beteg vagy?

Abigél: Lábadozom.

Harry: Holnapra meggyógyulsz? -kérdezte, mire nekem az ágyon fekve kikerekedtek a szemeim és elzáródtak a légutaim. Ezt miért kérdezi? Csak ne hívjon el sehova! Mert ha elhív, akkor nem mondhatok neki nemet, viszont el akarom felejteni! Oh ne, ne hívjon el sehova.

Abigél: Miért? -persze nekem akkor is muszáj megkérdeznem. Hülye ujjak és hülye akaraterő. Ami nekem nincs.

Harry: Gondoltam holnap találkozhatnánk.

Abigél: Holnap? -húznom kell az időt, hogy kitaláljak valamit.

Harry: Persze csak ha benne vagy.

Abigél: Miben? -ahj, miért kell mindent kiszednem belőle. Köszönj el Abigél, köszönj el tőle!

Harry: Elhoználak a stúdióba. Megnézhetnéd, hogy hol dolgozunk.

Abigél: De nem hallhatom az új dalokat.

Harry: Holnap nem veszünk fel semmit, csak aláírjuk az autogram kártyákat.

Abigél: Oh oké.

Harry: Szóval, benne vagy? -kell egy nagy levegőt vennem. Át kell gondolnom. Meg kell fontolnom. Igent kell rá mondanom.

Abigél: Miért is ne?

Harry: De reggel akkor korán kelsz! :D

Abigél: Ki fogom bírni! :)
Abigél: De most már megyek, elfáradtam! Jó éjt Harry!

Harry: Szép álmokat Abigale! x

Ó te jó isten! Küldött egy puszit! Puszit küldött! Nekem! Harry! Miért? Örülök neki, de nem is! Ahj, ezt nem hiszem el!

-Holnap eljön értem Harry! -kiáltottam fel, mire a másik ágyon fekvő Anna és a fürdőben matató Evelin, mind felém kapták a fejüket. Meg sem vártam, hogy rákérdezzen. Mind ezek ellenére, sikítva, öröm könnyekkel a szememben pattantam fel és újságoltam el nekik a hírt.
 Evelin nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől, hiszen Harry miatt kelek korán, de miatta nem és, hogy már megint vele vagyok.

-Több időt töltesz vele, mint velünk! Nem akarok veszekedni és persze azt csinálsz amit akarsz, mert nem azt akarom, hogy úgy menj haza, hogy otthon meg majd azt mondod anyudéknak, hogy ide kellett menni ajj, meg oda kellett menni ajj és az egészhez nem volt semmi kedved, de együtt jöttünk!

-Jó tudom! De ha te a helyemben lennél, akkor te is belemennél. -mondtam, mire elhallgatott. És végül belement. Holnap találkozok Harry Styles-el és megint a kocsijában fogok ülni! És találkozni fogok a többi fiúval is! Niall-el is! Megint! Úristen!
 Ez után az adrenalin löket után, boldog álomba merültem. Nem kellett forgolódnom, nem kellett elhessegetnem az emlékeket és nem kellett attól sem félnem, hogy elered az eső és az esőcseppek mögött megint Harry-t fogom látni, mert holnap így is úgy is találkozni fogok vele. És ennek örülök. Örülök neki.