-Jövök már! -kiáltottam neki futtában, mert nem találtam a kulcsot. -Megvagy. -suttogtam, majd az ajtóhoz léptem.
-Engedj be kedves! -mondta, mire kinyílt az ajtó. Teljesen nagyságában állt előttem, az ő szedett-vetett stílusában, egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva.
-Gyere be. -mondtam neki beharapva az alsó ajkam, és az ajtót szorongatva utat engedtem neki. Harry le sem véve rólam a tekintetét belépett, ujjait az állam alá vezette és arcom az arca felé fordítva, egy meleg csókkal ajándékozott meg.
-Már nagyon hiányoztál. -mondta, egy levegővételnyi távolságból. Én csak elmosolyodtam. Túl szomorúnak éreztem magam ahhoz, hogy hasonlókkal kedveskedjek neki.
-Na, gyere már be. -törtem meg a csendet. Harry sóhajtott egyet, majd a farmerzsebébe dugva a kezét mögém lépett. Volt időm bezárni az ajtót, megigazítani a hajam, majd fölvenni egy mű mosolyt.
-Minden oké?
-Nem igazán. -vágtam rá azonnal. Harry fölkapta a szemöldökeit.
-Azt hittem, hogy tovább kell majd noszogatni, hogy mondd el a bajod.
-Ez nem baj, csak... nincs kivel megbeszélnem. -ültem le a kanapéra. Harry mellém ült. Mind a ketten egymás felé fordultunk, egyik lábunkat magunk alá gyűrtük, a másikat pedig a földön hagytuk.
-Na... mond. -biccentett.
-Ezt így nem lehet elmondani. -hajtottam le a fejem és a körmömről kezdtem lepattintgatni a köröm lakott.
-Megbántottalak?
-Nem, Harry! -mosolyodtam el, de még mindig nem néztem rá. -De ezt már mondtam!
-Akkor mi az? Bánt valami?
-Inkább zavar.
-A rajongók. Igaz?
-Talán.
-Talán?
-Nem is igazán ők. Inkább, ez a bezártság érzés. Az, hogy olyan, mint ha minden pillanatban figyelnének.
-Ahj, én ezt megmondtam. -fogta meg a kezeimet és elérte, hogy abba hagyjam a körömlakk kapargatást.
-Tudom, hogy megmondtad, de...
-De?
-Nem tudom.
-Miben tudok segíteni?
-Azt hiszem semmiben. -vontam vállat és egy kicsit elhúztam a szám. -Csak olyan nehéz. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék.
-Hát, mondjuk egy jó filmet.
Ezen jót nevettem. Harry ügyes és okos. Tudja, hogy mi az, amivel rögtön el lehet terelni az ember figyelmét. Csak, hogy ez ebben az esetben nem volt ilyen egyszerű. A napjaim túl zsúfoltak, pedig nem csinálok semmit, csak eszem és fekszem. A zsúfoltság az agyamban van. A gondolatok, a kérdések, a félelemek.
-Tartok... valamitől. -mondtam halkabban és egyik kezemmel elengedtem Harry kezét. Átkulcsoltam vele a lábaim. Harry nem szólt semmit. Gondolom, várta, hogy befejezzem a mondatot. -Attól tartok, hogy... -fölfele kezdtem pislogni. Nem sírtam, még csak nem is környékeztek meg a könnyek. Inkább kerestem valami megfelelő szót rá. Valamit, amivel nem megbántom, hanem segítek neki megértetni ezt az egészet.
-Na? -siettetett.
Kifújtam a levegőt.
-Mi lesz ha hazamegyek? -nyögtem ki. Csak utána néztem a szemébe. Harry összeráncolta a homlokát. -Úgy értem... -kaptam tekintetem újra a pólójára. -Hogy mi lesz azután, hogy én hazamentem?
-Hát, mi lenne? -tette fel a költői kérdést. -Öm... továbbra is tartani fogjuk a kapcsolatot.
-Aham.-bólintottam.
-De most ne erről beszéljünk! Még ráérünk erre! Holnap egy kis összejövetelt tartunk a fiúkkal nálam. Eljönnek, ott ebédelnek és... -itt már kezdtem előre félni és magamban keresgélni kezdtem valami hihető indokot, amit fölhozhatnék az ellen, hogy nem tudok elmenni, de Harry addigra kinyögte. -Szeretnélek téged is meghívni.
-Fú... hát. Én nem is tudom. -húztam el a szám.
-Na, kérlek! Jó lesz! -vigyorgott rám, közben a kezemet rázta.
-Jönnek a fiúk barátnői is?
-Nem hiszem. -mondta, mire én csak bólintottam egyet. -Szóval? -emelte föl a szemöldökeit.
Töprengeni kezdtem. Először is végig szaladt az agyamon az, hogy mi van ha Evelin nem enged el, bár erre elég kicsi a valószínűség. -Na, kéééérlek! -húzta az agyam, mire hangosabban kezdtem magamban beszélni, de Harry a végére már annyira idegesített, hogy beadtam a derekam.
-Jó, jó! Csak fejezd már be! -nevettem föl hangosan.
-Ez az! -kiáltotta, majd azonnal magára rántott. Hátra dőlt a kanapén, én pedig a mellkasára feküdtem. -Jó lesz. Majd meglátod.
-Majd kiderül. -préseltem egy csíkká a számat.
-Ne makacskodj.
-Nem makacskodom. -mondtam, és tettetett sértődéssel hátat fordítottam neki. Harry is megfordult, mellkasát szorosan a hátamnak nyomta. Kirázott a hideg. Testemen végig szaladt egy nagyszerű érzés, ami felvillanyozott. A gyomromban pedig mintha ezer lepke indult volna táncot járni.
Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Magamba szívtam mámorító illatát.
Harry lassan leszedte a nyakamra hullott tincseimet, majd ujjai végével végig simított rajta. A szemem még mindig csukva volt. Egy mesebeli helyen éreztem magam. Ott, ahol az álmok valóra válnak.
Ujjával megpiszkálta a fülem, majd odahajolt. Meleg lehelete megcsiklandozta a fülem. Először csak a nyakamra lehelt. A fülem alá. Majd ajkait oda nyomta és egy gyengéd csókkal ajándékozott meg. Szörnyű volt. Szenvedtem.
Fejem hátra fordítottam hozzá. Úgy éreztem, hogy ha most azonnal nem csókolhatom meg, akkor meghalok. Teljesen fölcsigázott.
Először a szemembe nézett, majd le az ajkaimra. Én láttam, most láttam orra alatt a borostát. Imádom. Annyira szexi.
Harry kezével megfogta az arcom, majd az övéhez húzta. Megcsókolt. Bárcsak így maradhatnánk örökre. Úgy hogy az ajkaink összeérnek, hogy ott van az orra alatt a borosta, hogy átkarol, hogy magához húz, hogy beleborzongok az érzésbe.
Testemmel felé fordulok és kezemet a tarkójára vezetem. Ujjaimmal végi szántom a haját és közben vadul tépem az ajkait.
Harry elszakad tőlem.
-Csinálnunk kéne valamit. -mondja.
-Mit? -kerekedtek el a szemeim. Harry szó nélkül a csípőjére ültet és ez engem igen csak feszélyez.
-Mondjuk, valami ilyesmit. -mondta halkan és kezeit a csípőmről levezeti. Egyiket a combomra, másikat pedig felfelé. Annyi minden ér most engem hirtelen, hogy koncentrálni sem tudok.
-Harry én...
-Csss... nyugi. -mondta, anélkül, hogy a szemembe nézett volna. Hagyom neki. Még egy kicsit. Élvezem, de nem kéne semminek sem történnie.
-Istenem. -suttogta és az ajkába harapott. Elnyílt ajkakkal figyelem az arcát. Azt, hogy hogy mér végig tetőtől-talpig. Most újra mind két keze a csípőmön van. -Mondd csak...
-Nem. -válaszolok neki anélkül, hogy befejezhetné a kérdést. Meglepetten a szemembe néz. -Nem. -mondom még egyszer csak, hogy nyomatékosítsam.
-De miért nem?
-Mert nem. -mondtam neki, majd leszálltam róla. -Inkább menjünk el sétálni.
-De te mondtad, hogy nem akarod elhagyni a lakást.
-Csak menjünk. -indultam a cipőkhöz.
-Abigale, ha nem akarod, akkor nem! -nem válaszolok neki. Nagyot sóhajt. -Jó, menjünk. -csap a térdére, majd föláll. Közben én már fölhúztam a fehér conversem és magamhoz vettem a fekete bőrtáskám. Fekete short és fehér topp van rajtam. Odakint Angliához képest meleg van, szóval nem hiszem, hogy fázni fogok.
Kevesebb, mint húsz perc múlva, már az utcán sétáltunk. A nap melegen sütött, a lábam egy kicsit izzadt is a cipőmben. Rajtam napszemüveg volt, csak úgy mint Harry-n. Elhaladtunk a szálloda előtt és én kerestem Harry kocsiját.
-Hol van a kocsid? -kérdeztem meg végül, amikor már föladtam a keresést. Pedig egy akkora kocsit nem nehéz megtalálni a többi között. Harry először csak egy komisz mosolyra húzta a száját.
-Másik kocsival jöttem. -mondta egy kicsit halkabban.
-Ó. -húztam föl a szemöldököm. -Ügyes. -Harry ezen ugyancsak mosolygott, majd megkérdezte.
-Egy fagyit? -fordult felém.
-Az most jó lenne! -vidultam föl, majd párat előrébb szökdeltem, hogy ő is gyorsítson a tempóján.
-Várj meg, majom! -szólt utánam.
-Nem vagyok majom! -kértem ki magamnak, miközben megtorpantam.
-Nem vagy? -ért be és fölém magasodott.
-Te vagy.
-A lényeg, hogy jól el tudunk beszélgetni. -mondta, majd kikerült.
-És hova megyünk? -indultam utána.
-Fagyizóba. Nem?
-Nem úgy. -nevettem fel, miközben beértem.
-Pár saroknyira van egy. Mindjárt oda érünk. -mondta, miközben mereven előre nézett. Én nézelődni kezdtem, mert eddig erre még nem jártam. Fölénk hatalmas emeletes házak hajoltak, lámpaoszlopokkal és irányjelzőkkel. Miközben folyamatosan meneteltünk, egyszer csak Harry kezébe ütközött a kezem. Pedig az előbb még majdnem egy méter távolság volt köztünk. Harry-re kaptam a tekintetem, majd a kezünkre, amit aztán meg fogott. Először csak a kisujjainkat kulcsolta össze, majd mivel egy lépéssel szorosabban álltam hozzá, Harry nyugodt szívvel fogta meg a kezem. Elmosolyodtam. Harry lenézett rám, láttam a szemem sarkából, miközben az utat kémleltem.
Egyszer csak magához rántott és átkarolta a vállamat. Én a derekára tettem a kezem. Így mentünk tovább. Ő vezetett engem, én pedig élveztem.
***
-Na és te? -kérdezte Harry, miközben már fogta a fagyiját.
-Én egy vanilliát szeretnék, és egy rágógumit.
-Fúj azt ne! -mondta Harry, miközben a szemüvege mögül rám nézett. Csak mi ketten voltunk a boltban, meg a boltos nő, de azért a biztonság kedvéért magunkon hagytuk.
Mérgesen felé kaptam a fejem. -Hát jó. -emelte fel a kezét. -Hallotta. -mondta a nőnek nevetve. A pultos kimérte az én adagomat is, majd a kezembe adta.
Harry már épp halászta elő a zsebéből a pénztárcáját, mikor az ajtó egy csilingelés közepette kinyílt. Nevetés, kacaj, vihogás. Soroljam még? Na, vajon kik lehetnek azok?!
Harry azonnal megfeszült. Beszívta a levegőt, miközben átnyújtott egy papírpénzt. A nő is egy kicsit feszültebben nézett szét. Én egy lépést közelebb álltam Harry-hez.
Miközben vártunk a visszajáróra, az egyik lány mellém állt és a fagylaltokat kezdte el nézegetni. Teljesen megfeledkeztem a magánszféráról és folyton a lányt néztem. Hasonló vörös haja volt mint nekem, csak neki vállig érő. A lány rám nézett és fölvonta a szemöldökét. Én csak kínosan elmosolyodtam, majd előre meredtem. A tölcsért szorongattam a kezemben és hallottam ahogy roppan.
Csak ne törjön el, csak ne törjön el. A szemüvegem mögül lehunytam a szemem. Jók vagyunk eddig, még nem ismertek föl minket. Bár ahogy egy lopott pillanatban Harry-re néztem, leesett a tantusz. Ki az az idióta, aki azért nem ismerné föl Harry-t, mert szemüveg van rajta. Nekünk végünk.
-Harry? -kérdezte valaki mögülünk. Ennyi volt.
Harry még gyors eltette a visszajárót, majd zsebre dugta a tárcáját.
-Igen? -fordult hátra egy mosollyal az arcán. Tudom, hogy nem volt igazi a mosolya. Hallottam a hangján, viszont el tudtam volna hinni.
-Úristen. -kapta a lány a szája elé a kezét.
-Ó te jó isten! -mondta egy másik is, ahogy még ketten oda sétáltak hozzánk. Mint múltkor a starbucksban, úgy most is kicsit hátrébb húzódtam és belenyaltam a fagyimba.
-Uram isten, uram isten, uram isten! -kezdtek el ugrálni a lányok és a kezükkel legyezték magukat. Komolyan ekkora port kavar ha összetalálkozol Harry-vel, vagy már csak nekem a megszokott?
-Nyugi, nyugi. -nevetett Harry, és a mögötte lévő fagylalt tartóba tette a fagyiját. Mikor visszafordult összecsapta a kezét, és megszólalt. -Na, fénykép? -a lányok elsikoltották magukat és persze már is ott volt mindegyik kezében a telefon. Ugye én nem voltam ilyen? -Na, nyugi! Mind a hárman kaptok fényképet. -vakarta meg a fejét Harry, miközben csitítani próbálta a lányokat.
Egy csíkká préseltem a számat, majd leültem a legközelebbi székre az ajtóhoz. Közel tíz percig nézelődtem kifele az ablakon, mire meghallottam Harry hangját, ahogy elköszön.
-Öröm volt veletek találkozni!
-Akkor bekövetsz? -kérdezte az egyik, akinek hosszú, szőke, vasalt haja volt.
-Persze. -vágta rá Harry azonnal. Na ezt már kevésbé tudtam elhinni. -Lina, igaz? -kérdezett vissza, gondolom, a biztonság kedvéért.
-Igen. -mondta büszkén a csaj. -De twitteren directionerlina5-ként vagyok fönt. Harry bólintott egyet, majd anélkül, hogy megkérdezte volna a másik kettő lány nevét, bólintott, és ott hagyva a fagylaltját, kitárta nekem az ajtót. Egy kicsit föntebb toltam a szemüvegemet az orromon köszönés képen, és kiléptem Harry előtt az utcára. Harry nem fogta meg a kezem, nem karolt át, nem ért hozzám, és még csak hozzám sem szólt. Elindult balra, én pedig benézve a fagylaltozóba, siettem utána. A lányok megkövülve álltak és gondolom el sem akarták hinni, hogy mi történt velük.
-Minden oké? -kérdezte Harry, mikor utol értem.
-Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. -ráztam a fejem, miközben bekaptam a fagylaltom utolsó tölcsérdarabkáját. -Ott hagytad a tiéd. -biccentettem hátra.
-Mindegy. Majd eszek valami mást.
-Hát jó. -vontam vállat, és megtöröltem a kezem az elhozott szalvétában.
-Bocs. -nézett rám végül.
-Tessék? -kérdeztem vissza egy kicsit érdekesen.
-Ezért a... na szóval bocs.
-Harry, minden oké. -mosolyodtam el. -Ez... természetes... -ráncoltam a homlokom erre a kifejezésre. -Ez... ez ilyen.
-Jó de...
-Harry, nyugi. Nem történt semmi. Gondolom, előírás, hogy rajongók között nem foghatod meg a kezem, meg hasonlók, bár ezt nem igazán értem, mert hogy a többieknek vannak barátnőik és...
-Azért nem fogtam meg a kezed, mert akkor lehet, hogy több rosszat kapnál. És már így is van elég beszólogató. -fojtotta el bennem a mondandómat. Hitetlen mosolyra húztam a számat.
-Igen? -néztem vigyorogva előre.
-Igen. -mondta Harry is határozottan, majd magához húzott. -Bárhol megfognám a kezed, ahol csak lehet.
-Remélem, hogy később is majd ezt mondod. -kacsintottam, majd leesett, hogy ő ezt valószínűleg nem látta, a nyomorult szemüveg miatt.
-És külön szeretném megköszönni...
-Mit? -vágtam közbe, meg sem várva azt, hogy befejezze. Harry közben fölnevetett.
-Azt, hogy... ilyen gyorsan ráéreztél erre az egészre. -válaszul bólogattam. -Hogy érted ezt az egészet! Más nem értette.
Volt más? -kérdem én magamtól.
-Kösz, hogy próbálod ilyen lazán kezelni ezt az egészet és próbálsz erős maradni, pedig tudom, hogy nem könnyű.
-Harry, ezt tényleg...
-De nem! Nekem ez fontos! Fontos, hogy megteszed értem.
-Megteszem érted, mert te is megtennéd értem. -fordultam felé. Harry bólintott.
-Nem gondoltam volna, hogy valaha is találhatok egy ilyen lányt.
-Milyet? -kérdeztem teljesen elpirulva. Meg egyáltalán? Minek kérdeztem meg!?
-Olyat mint te. -fordult felém vigyorogva, mire valami olyasmi hang szakadt föl a torkomból, amit az ember a halálos ágyán szokott kiadni. Az ajkamat beharapva pásztáztam az arcát, többek között az ajkait. Persze, ezt Harry is tudta.
Harry arcán még mindig hatalmas vigyor volt, és miközben összekulcsolta az ujjainkat, lassan húzni kezdett maga felé.
-Hohó... -tértem észhez. Ajj, miért kell nekem ilyen jónak lennem hozzá!? És miért vagyok ilyen rossz magamhoz!? -Szabad ilyet tenni az utcán?
-Nem csalódtam. -húzódott vissza a vigyora egy mosolyra. Más ezt csak egy szimpla mosolynak nevezné, én viszont most, ebben a pillanatba többet láttam benne. Harry büszke volt rám. -Na gyere, menjünk inkább vissza a hotelba.
-Jó. -válaszoltam kedvesen, és Harry hátára fektettem a kezem, miközben átkarolt. Így mentünk vissza a hotelba. Ő átkarolta a vállam, szorosan magához húzott és beszélt. Mindenről. Be nem állt a szája, én pedig kommentáltam a dolgokat. A rajongókat, az újságokat és újságírókat, a koncerteket és az azok előtti készülődést.
Aztán, mikor már a kanapén ültünk, Harry hátradőlve, a lábaim pedig az ölében, beszélt nekem a családjáról. Arról, hogy mennyire szereti az anyukáját és a testvérét, hogy milyen keveset találkoznak, viszont az apjáról nem mesélt. Még csak meg sem említette. Talán majd egyszer. Talán majd egyszer annyira közel érezzük a másikat magunkhoz, hogy majd elmondja mi történt.
-Akkor holnap reggel jövök érted. -mondta, már az ajtóban támaszkodva.
-Rendben. -mondta szégyenlős mosollyal. -Kész leszek.
-Ajánlom is. Nem fogok itt várni rád órákat.
-Hé... késtem is valaha!? -kértem ki magamnak.
-Nem. -mondta Harry kedvesen, majd magához vont. -De ha késnél is, várnék rád. Órákat.
Szinte a szívembe mart ez a mondat. Nekem még soha, senki nem mondott ilyeneket. Alig bírtam ki, hogy ne gyűljön könny a szemembe. Annyira boldog vagyok. Magamhoz ölelném és el sem engedném addig, amíg át nem adtam neki az összes boldogságom. Úgy megmutatnám neki, hogy mennyire kedvelem és, hogy én is mondanék neki ilyeneket, de nem tudom megfogalmazni és nem merem elmondani. Úgy elmondanám neki, hogy félek attól a kilenc naptól ami még előttünk van. Hogy félek a búcsúzástól és attól, hogy mi vár rám otthon, és hogy mi vár ránk, miután elmentem. Úgy elmondanám neki, hogy nekem elmondhat bármit és, hogy meghallgatom. Őt szívesen meghallgatom. Azt, hogy segítek neki, és hogy jól tudom, hogy ez az egész nem több mint egy gyerekes játék. Hisz miután hazamentem, ő itt marad. És bárkit megkaphat, miközben én oda haza ülök.
Miközben ezen gondolkodtam, Harry lazán magához húzott és megcsókolt. Lehunytam a szemem, és miközben az ajkaimat az övére nyomtam, az orrához igazítottam az enyémet. Harry a kezét fölvezette a derekamra, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy még inkább hozzásimulhassak. Kezeimet a nyaka köré tekertem és a másik irányba fordítottam a fejem, hogy még inkább elmerüljünk a csókban. Egyik keze lentebb vándorolt a fenekemre, mire kikerekedtek a szemeim és egyik kezemmel visszatettem a derekamra.
Harry felnevetett, mire eltoltam magamtól és a folyosóra löketem. Kezünk addig egybe volt kulcsolva, amíg csak lehetett, majd hanyagul mellénk estek. Harry egy mosollyal intett, majd a lift összezáródó ajtajai mögött, eltűnt előttem.
És azt is tudom, hogy szeretem!
Igen, mert szeretem! Uram isten! Szeretem! Igen, igen szeretem!
Nem gondoltam volna, hogy a koncerten amit mondtam Zayn-nek, ennyi idő alatt, ennyire megváltozhat. Mert a szerelemmel általában nincs is semmi baj. Vagy talán pont annyival több. De itt a mi esetünkben ez csak a legrosszabb lehet. És be kell látnom, hogy naiv és buta voltam akkor, mikor Zayn-nek odaüvöltöttem a válaszom abban a pillanatban, a zsongó színpadon.
Mert igen, szeretem.
De meg kell hazudtolnom önmagam. Mert igen is, félek a szerelemtől.
