Régen, régen, úgy közel kettőszáz évvel ezelőtt, megszületett a 10. rész, és azóta semmi. Most viszont visszatértem, újult erővel és velem együtt a 11. rész is beköszön. Mivel tényleg régen olvasshattátok már Abigél életét, nem is húzom tovább a szót.
Bukjatok alá a soroknak!
Harry-vel nem beszéltem ma egész nap. És ez egy kicsit aggaszt, hiszen már csak kilenc napot vagyunk Londonban.
Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék a történtekre, és szerintem ezzel ő is így van, hiszen még nem írt. Talán ez az oka.
-Ti mit kértek? -kérdezte meg Evelin, mikor letették elénk az étlapokat.
-Szerintem én maradok a rántott sajtnál. -mosolyodtam el, de azért áttanulmányoztam az étlapot.
-Én most valami krémleveset kérnék. -tűrte a füle mögé a haját Anna, majd előkapta a telefonját. -Ingyen wi-fi! -kiáltotta el magát.
-Csöndesebben már. -nézett körbe a vendéglőben Evelin. -Teljesen leégetsz.
És csak jót mosolyogtam ezen az egészen. Kevesebb mint fél óra múlva, már vígan falatoztunk. Én is rácsatlakoztam a wi-fire, majd mire leesett, hogy a facebook-om és a twitterem blokkolva van, így azonnal ki is kapcsoltam. Fölöslegesen ne merítse a telefonomat. Amúgy is annyira kis szerencsétlen.
-A számlát! -szólt oda angolul az egyik pincérnek Evelin, én pedig pakolászni kezdtem. Miközben a telefonom és a kendőm mélyesztettem a táskámba, hangos nevetésre lettem figyelmes. Oldalra kaptam a fejem és a tekintetem találkozott kettő lányéval, akik a wc felé igyekeztek. Olyan idősek lehettek mint én, ha nem fiatalabbak.
A pincér közben kihozta a számlát, Evelin pedig kifizette az ebédet. -Még gyorsan elszaladok a wc-re. -mondta, közben a vállára kapta a táskáját.
-Hjaj. -sóhajtott egyet mellettem Anna, miközben még a poharában lévő üdítőt szürcsölgette.
-Mit csinálsz? -hajoltam felé az asztal felett, hogy megleshessem, mit csinál.
-Facebook-ozok.
-Én föl sem lépek. -húztam el a szám. -Elég volt reggel elolvasni azokat a cikkeket. Gondolom azóta már egy csomó új van. El tudom képzelni, hogy most is minket figyelnek.
-Tudom, hogy rossz ez az egész, de szerintem neked sem tesz jót, ha ennyire paranoiás vagy.
-Nem vagyok paranoiás, csak...
-Csak még is? -húzta föl a szemöldökét Anna.
-Nem! -nevettem el magam az arckifejezését látva. Anna hirtelen elkomolyodott , majd mögém biccentett. A két lány, akik az előbb a wc-re mentek, most kettő lépésre álltak tőlem.
-Szia! -köszönt az egyik egy telefont tartva a kezében. Kamerázott. Szinte látszódott azon, ahogy fogta a telefont.
-Hello! -köszöntem vissza mosolyogva, hiszen az agyamban azonnal pörögni kezdtek a következmények.
-Te vagy Harry barátnője? -kérdezte meg az egyik lány, akinek szintén különösen sok szeplője volt, csak úgy, mint nekem.
-Nem vagyok a barátnője. -lankadt lentebb a mosolyom.
-De randiztatok! -vágta rá azonnal a másik, aki kétség kívül az erősebb volt kettejük közül. Az a tipikus, mindig én fogok irányítani típus.
-Csak beszélgettünk. -ráztam meg a fejem és próbáltam az erőltetett mosolyom az arcomon tartani.
-Mehetünk? -kérdezte meg magyarul Evelin és hálát adtam az égnek, amiért visszaért.
-Persze. -válaszoltam neki vissza magyarul. -Sziasztok lányok. -biccentettem nekik oda mosolyogva. Próbáltam megtartani a jó szimpátiát. Ők meg sem szólaltak, csak álltak tovább egy helyben.
***
-Lefekszem. Ha nem baj. -ráztam meg a fejem, miközben becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.
-Abigél, minden rendben? -kérdezte Evelin, miközben egy bögrés levest szürcsölgetett a kanapén ülve.
-Persze csak... elfáradtam. -túrtam a hajamba, majd magam mögött hagyva őket, bementem a hálóba. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót és figyeltem, ahogy lassan elzárom a szoba elől a fényeket. Köntösöm zsebéből az éjjeli asztalra tettem a telefonom, majd bebújtam a takaró alá.
-Istenem. -sóhajtottam egy nagyot, miközben jól bebugyoláltam magam.
Komoran és üres fejjel figyelni kezdtem az utca embereit. Hét óra. Ugyan az a nyüzsgő mozgás ami van nap közben és még tart este kilenckor is.
Csak bámultam kifele és semmi sem fordult meg a fejemben. Ahogy kizártam a szobából a fényt, úgy elzártam magam is mindentől. És ez most nagyon sokat jelentett. Túl sok dolog történt az elmúlt napokban és nem igazán tudtam ezeket megbeszélni senkivel. Anna olyan fura. Úgy viselkedik, mint ha nem is ismernénk egymást.
Pilláim mozgása gyorsul, és ez csak azért tűnik fel, mert az utca lámpái egyre nagyobb időközönként tűnnek el. De nem elálmosodtam.
Könnyek szöktek a szemembe.
Arcom elé kaptam a kezem és ezzel együtt a sírás is kitört belőlem. Olyan nehéz ezt az egészet magamban tartani, egyedül megbirkózni vele, megkeresni a rendes utat.
A vállam remegni kezdett, a gyomrom összeszűkült és olyan mérhetetlen fájdalmat fedeztem fel a mellkasomban, amit már nagyon-nagyon régen nem éreztem.
Tehetetlen vagyok és, elesett. Itt állok a sötét oldal közepén, és mikor szét nézek nem látok mást, csak sötétséget. Vaknak érzem magam és amiért el vagyok fáradva, meg sem próbálok szétnézni, vagy megkerülni a saját magam által keltett poklot, csak föladva leereszkedem a hideg és koszos padlóra, majd kisírom magamból a bánatom.
Rihanna már megint a szám közepén tart. Csak most eszméltem föl arra, hogy szól a telefonom. Teljesen a Londoni utca tompa zajába voltam feledkezve.
Anélkül, hogy oda néznék, megragadom a telefonom. Arcomról egy gyors mozdulattal letörlöm a könnyeket és a telefonra meredek. A kijelzőn egy jól ismert és hiányolt ember neve villog.
Ujjam a zöld telefonra nyomom és köszönés nélkül veszem fel.
-Szia gyönyörűm. -szólt a telefonba rekedt, mély hangján és lelkemben a keserűség úgy tűnt el, ahogy a csillámport fújná el a szél. -Hogy vagy? -kérdezte már egy kicsit komolyabban..
-Hiányoltam a hívásod. -tereltem el a témát.
-Akkor jól tettem, hogy hívtalak?
-Jól! -nevettem fel. És ezen megdöbbentem! Akaratom ellenére nevettem fel.
-Örülök, hogy hallom a nevetésed!
-El sem fogod hinni, hogy mi történt ma velem. -ültem fel az ágyban és úgy éreztem, hogy már nincs is semmi bajom. Neki nyugodtam elmondhatom.
-Azért mondd el! -kuncogott a telefonba, mire nekem meggyűlt a bajom az angol beszéddel.
-Elmentünk Evelinékkel egy étterembe ebédelni, majd mikor már épp indultunk volna, akkor odajött hozzánk kettő lány és megkérdezték tőlem, hogy én vagyok-e a barátnőd. -kitágult pupillákkal vártam a válaszát. Hallottam hangos szuszogását.
-És mit válaszoltál?
-Hát... azt, hogy nem.
-Rendben. -mondta.
Most erre mit kéne mondanom? Nem ezt vártam. Mondjuk, mit kellett volna várnom? Miért van ez a sok megválaszolatlan kérdés?
-Kamera is volt náluk. -tettem hozzá csendben.
-Hm... -nyögött fel. -Akkor azt... -harapta el a mondat végét.
-Mi?
-Hhh. -vett egy mély levegőt. -Akkor azt láttam.
-Mit? -ráncoltam a szemöldököm.
-A videót. Fönt van a neten.
-Tessék? -sápadtam le. -Nem. Nem. Nem, nem nem nem nem! -dőltem hátra az ágyon és zihálni kezdtem.
-Abigél, minden rendben? -kiáltott a nappaliból Evelin.
-Nem. -válaszoltam alig hallhatóan. -Nem! Ez nem... nem!
-Aby, Aby! Nyugi! Abigale! Abigale nyugodj meg! Csak...
-Nem Harry, nem! Ez, ez így nem jó! Ah-ha-haj. -sírtam el magam és magam mellé tettem a telefont.
-Abigale! Kérlek, figyelj!
-Én figyelek Harry, de nekem ez nem megy, én...
-Csak nyugodj már meg kérlek! -ordította el magát a telefonban. Hangja olyan erősen csengett vissza, mint ha legalább is itt állt volna előttem. -Kérlek. -tette hozzá szépen. Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam magam összeszedni. -Azt hiszed nekem könnyebb?
-Nem.
-Ez most költői kérdés volt. -tette hozzá, mire automatikusan mosoly szökött az arcomra és ki kellett, hogy engedjek egy nagy adag levegőt, ami már percek óta nyomta a tüdőm. -Most mosolyogsz, igaz? -kérdezte gyengéden.
-Miből gondolod? -kérdeztem beharapva a számat.
-Szóval igen!
-Hé! -kiáltottam fel, és úgy kaptam vissza a fülemhez a telefont, mint ha csak Harry-t öleltem volna éppen magamhoz.
-Hallottam a lélegzet vételeden. -mondta, mire rajtam végig futott a hideg. Mosolyogtam.
Fülig érő mosolyomban csak is az volt a rossz, hogy a keserűség rossz íze ott himbálódzott a torkomban. Csöndben voltunk. Én is. Ő is. Hosszú, fáradhatatlan percekig hallgattam a szuszogását, és gondolom ő is ezt tette. -Mond, hogy holnap tudunk találkozni.
-Mondom. -vigyorogtam a mennyezetre.
-Akkor találkozzunk! -lelkesedett.
-Találkozzunk! -helyeseltem. -De, szerintem csak te gyere! Már mint... én nem akarok menni. -hervadt le az arcomról a mosoly.
-Jó, persze. Majd én megyek.
-Oké. -húztam féloldalas mosolyra a számat. -Gyere tízre!
-Tízre megyek.
-Jó az neked?
-Nekem jó!
-Akkor várlak.
-És mit csinálunk majd?
-Hát... nem sok mindent tudunk, de majd elütjük valamivel az időt. -vontam meg a vállam, majd mivel Harry nem válaszoltam, gondolkodni kezdtem. -Csak semmi perverzkedés! -szóltam rá.
-Én? Mikor? -kérdezte, és esküdni mernék, hogy egy pimasz mosoly éktelenkedett az arcán.
-Harry! -szóltam rá, miközben teljesen pírba borult az arcom.
-Jó, jó... befejeztem. -nevetett.
-Istenem. -fogtam a fejem. -De, na... szerintem elköszönök.
-Miért? -változott meg a hangszíne.
-Hát csak, szerintem most már megyek.
-Hova?
-Harry! -nevettem fel.
-Megbántottalak? -kérdezte komolyan.
-Mivel bántottál volna meg?
-Hát nem tudom.
-Nem bántottál meg semmivel. -mondtam kedvesen, miközben ujjaimmal a takarót igazgattam.
-Akkor menj! -mondta és szinte láttam magam előtt, ahogy biccent a fejével.
-Megyek.
-Hát... jó éjt! -halvány mosoly ülhet az arcán.
-Neked is.
-Holnap találkozunk!
Levegővétel.
-Igen, holnap találkozunk.
olyan aranyos lett ez a rész, olyan ügyes vagy ^^ nagyon nagyon várom a következőt! :)) xx
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett és remélem, hogy a következő is elnyeri a tetszésed. :) xoxo
Törlés